Budapest Régiségei 26. (1984)

ANYAGKÖZLÉSEK - Matolcsi János: A budatétényi római kori állatcsontleletek 183-201

Azt sikerült megállapítani, hogy az életkor-csoportok szerinti megoszlás a következő volt : juvenilis 2 egyed 33,3% aduitus 4 egyed 66,6% összesen 6 egyed 100,0% A mandibula méretek közül azok használhatók valamelyest, amelyek a fogsorra vonatkoznak. A Pj — P

4

, vagyis az előzápfogak hossza 51,0 mm-t tesz. ki az egyik mandibulában, amely mandibulatestnek a magassága P

2

—nél 36,2 mm, az Mj előtt pedig 33,7 mm. A C fog vagy szemfog alveolusának átmérője 12,8 mm, ami kocára mutat. Reichstein, H. és Tiessen, M. ugyanis azt tartják, hogy 15 mm-nél van a határ a nőstények és a hímek között.

24 A 15 mm-nél kisebb átmérőjű szemfogak nőivarú állatoké, az annál nagyobb átmérőjű szemfogak hím állatok mandibulájában fordulnak elő. Szokás mérni az M

3 fogak hosszát és szélességét. Nos, a mi mandibulánkban az M

3 hosszúsága viszonylag kisebb méretű, amennyiben 29,5—30,2 mm. A szélesség tekintetében sincsenek feltűnő méretek, legfeljebb egyetlen erősnek mondható M

3 18,8 mm-t ér el. A másik kettő 14—15 mm szélesnek bizonyult, amely méretek nem különösen kiemelkedőek. A medencecsontok között egyetlen mérhető töredék akadt. Ezen az acetabulum (ízületi vápa) hossza 31,3 mm, az acetabulum szélessége 31,0 mm, amely méretekből következtethetünk a femur fejének nagyságára is. Megállapítható volt továbbá az acetabulum és az ülőtövis (spina ischiadica) távolsága, ez a méret 47,5 mm-t tesz ki. Egyéb méret a sertéscsonttöredékeken nem volt felvehető. Kutya (Canis lupus f. familiáris L., 1758) A kutyaleletek többsége a koponyából és a mandibulából való, a végtagcsontokat egyetlen radiustöredék és ujj csontok képviselik. A mandibularészletekből megállapíthattuk, hogy az anyag 3 egyedhez tartozik és mind a három aduitus korú, kifejlett állat volt (9. kép). A három egyed nagyfokú kiegyenlítettséget mutat a mandibulatöredékek alapján. Mégis tartózkodnunk kell attól, hogy a római kutyákat mai kutyafajtákkal hasonRövidítések G. von Hauwald 1971 G. von Hauwald: Römische Tierknochenfunde aus Wehringen, Ldkr. Schwabmünchen. München, 1971. /. Matolcsi Matolcsi /.: Historische Erforschung der Körpergrösse des Rindes auf Grund von ungarischem Knochenmaterial. Z. Trierzücht. Züchtgsbiol. Htunk össze. Nem tehetjük ezt egyrészt azért, mert a mandibula töredékekből messzemenő következtetések nem vonhatók le, másrészt azért sem, mert az eltelt 1800 év alatt a kutyafajták nem kis mértékben változtak. Szorítkozzunk tehát a három egyed záp-fogsor hoszszúságának elemzésére. A Pi -tői M

2-ig mért hosszúság 75,0-68,5 mm-t tesznek ki, melyből 54,1, 51,0, 50,2% az elő záp fogakra esik, a fennmaradó részt pedig tépőfog hossza és a valódi zápfogak hossza alkotja. A tépőfog hossza 22,4,22,6, 22,2 mm. A mandibulatest magasságáról azzal adhatunk képet, ha P

2-nél mért távolságot (19,4-20,4 mm) bemutatjuk az Mi előtt mért távolsággal együtt (23,6, 22,8, 20,0 mm). A processus coronoidusnál mért magasságuk pedig 24,7 és 28,0 mm között váltakozik. Őstulok (Bos primigenius Boj. 1827) Az őstulok egyetlen aduitus korú egyedét a jobb hátulsó láb néhány csontja képviselte. Ezek közül a tibia distalis végdarabja, a metatarsus distalis végdarabja, két os phalangis I., voltak mérhetők. A tibia distalis epiphysisének szélessége 75,0 mm-t, a distalis epiphysisének mélysége 58,0 mm-t ért el. A metatarsus distalis epiphysisének szélessége 69,0 mm-t, a distalis epiphysis mélysége pedig 38,5 mm-t tett ki. Az első ujj csontok (os phalangis I.) hosszúsága 71,0—78,0 mm volt, a proximalis epiphysisük szélessége 37,5—37,7 mm-nek bizonyult. Szarvas (Cervus elaphus L., 1758) A szarvas jelenlétéről mindössze az agancs egy részlete tanúskodik. Ezt az agancsdarabot a 13/1976. gödörben találták és annyi volt róla megállapítható, hogy fiatal állat maradványa. A megállapítást annak porózus volta sugallta. Madár (Aves sp.) A budatétényi ásatáson két madárcsont került elő. Egyik egy femur, másik egy tibiotarsus darab volt. Közelebbről azonban a faji hovatartozóságuk nem volt megalapítható, az ízületi végdarabok hiánya, illetve elmosódottsága miatt. W. Piehler 1976 W. Piehler; Die Knochenfunde aus dem spätrömischen Kastell Vemania. München. 1976. U. K. Streitferdt 1972 U. K. Streitferdt: Osteoarchäologische Untersuchungen an Tierknochenfunden aus vier römischen Stationen im Süddeutschen Raum. München, 1972. 193