Budapest Régiségei 26. (1984)

ANYAGKÖZLÉSEK - Matolcsi János: A budatétényi római kori állatcsontleletek 183-201

A meghatározott csontanyag 2. táblázat Csontok Szarvas­marha Ló Juh és kecske Processus cornu 2 11 Cranium 56 111 22 Mandibula 34 36 14 Dentés 31 38 12 Vertebrae + sacrum \ 111 67 2 Costae 62 24 11 Scapula 29 23 7 Humerus 26 12 16 Radius + ulna 45 24 9 Metacarpus 25 21 6 Pelvis 42 57 5 Femur 53 27 6 Tibia 39 12 17 Metatarsus 27 16 6 Ossa carpi + tarsi 32 13 2 Ossa digiti 38 17 ­összesen 652 498 146 állott. Az utána következő ló 25,6%-ot tett ki, a juh- és a kecske pedig 14,1%-a volt az egyedek összességének. A sertéscsontok elenyésző számban voltak az anyagban. Ezekből az arányokból következtethetünk az elfo­gyasztott hús összetételére. Pidoplicsko, I. G. az élősúly kiszámítása szempontjából 3—4 sertést, 10 juhot vett egyenértékűnek egy szarvasmarhával. 5 Lényegében ezt a normát alkalmazzák a mai agrártudományi szakkönyvek is. Kérdés azonban, mennyire felelnek meg a mai normák a közel kétezer évvel előbbi viszonyoknak, amikor az ál­latok más fajtájúak, kevésbé tápláltak és kisebb élő­súly úak voltak. Ha feltételezzük, hogy az utóbbi meg­állapítás valamennyi háziállatra érvényes, akkor az ará­nyok valószínűleg a régi korokra is vonatkoztathatók. Ebből a felvetésből pedig az következik, hogy Buda­tétény római kori lakosainak a hússzükséglet 90%-át a szarvasmarha és a ló adta, de első helyen a szarvas­marha állott. Az egyes háziállatok és emlős vadállatok jelentőségét a hústáplálék biztosítása szempontjából a következők szerint becsülhetjük: szarvasmarha 58,1% ló 32,0% juh és kecske 2,2% sertés 3,6% őstulok 3,5% szarvas 0,9% Külön kezeltem a 13/1976. számú lakógödörből ki­került állatcsontokat. Ezek az egész leletanyagnak 9,,9%­át alkották és döntően szarvasmarha csontmaradványai­ból állottak. A 128 db szarvasmarhacsont 5 egyedhez tartozhatott, amelyek közül 3 fiatal, 1 szubadultus és Sertés Kutya őstulok Szarvas Madár összesen ­­Î — 14 1 — ­— 194 3 — — — 94 2 — — — 83 ­— ­— 180 4 ­— — 101 ­— ­­60 ­— ­— 55 1 ­­— 79 ­­— ­53 ­— — ­105 — — ­1 87 — 1 ­1 72 — 1 _ — 50 — 2 — -­49 3 3 ­­61 14 7 1 2 1337 1 aduitus korú volt. A többi állatcsont véletlenszerű előfordulásnak látszik, hiszen mindössze 3 egyedet kép­viseltek. A következőkben az egyes érintett állatokat fajon­ként tárgyalom. A vizsgálódásom arra irányul, hogy meg­keressem a római kor fejlettebb állattenyésztésére utaló ismérveket és az egyes állatfajok esetében a római kori jellegzetességeket. Ezért összehasonlítást teszek a német lelőhelyeken előkerült csontok nagyságát érzékeltető adatokkal és a hazai avar lelőhelyek vonatkozó méreteivel. Szarvasmarha (Bos primigenius f. taurus L., 1758) A nagy számú szarvasmarhacsont között viszonylag sok értékelhető darab akadt, még ha a fiatal korú egyede­ket figyelmen kívül hagyjuk is. Megszokott jelenség ez a római kori csontanyag vizsgálatánál, ami az állatok fel­aprózásának más módját sejteti, mint amit megszoktunk. Jól látható ez abból, hogy a csontleletek 26,5%-a csigo­lyákból és bordákból tevődött össze, de a csigolyák nem voltak kettévágva, mert az állatokat nem hasították két félre. Az állatok felaprózásának a maitól eltérő módjáról tanúskodik az épen maradt végtagcsontok viszonylag na­gyobb mennyisége is. A koponyát sok töredék képviselte. Ezek a fragmen­tumok azonban csak az életkorcsoportok megállapítására voltak alkalmasak abban az esetben, ha rajtuk a fogak ki­hasadása és váltódása elbírálható volt. Felhasználtuk az életkor szerinti csoportosításra a végtagcsontokat is, amennyiben az epiphysisek elcsontosodottságának mér­tékéből megállapítható, hogy növendék, majdnem fel­nőtt, vagy felnőtt állatról van-e szó. 6 Nos, a mi vizsgá­id

Next

/
Thumbnails
Contents