Budapest Régiségei 25. (1984)

TANULMÁNYOK - Póczy Klára: Későcsászárkori falfestmények Aquincumban 53-63

hangsúlyozása révén az arcjáték életteljes hatása. Mindkét falfestmény esetében dominál az egyetlen vonallal húzott fejforma; ez a sajátosság mind az udvari, mind a katakomba festészetben meghatározó értékű egy bizonyos korban.

18 A csoport könnyebb értelmezése érdekében egy kis kitérőt teszünk, s közelebbről megnézzük a baláczai freskó egy további portré-típusát is, az aggastyánt. ,,Kétségtelenül a falfestményen ábrázolt cselekményben főszerepet játszhatott az a három, csaknem azonosan megjelenített tógás, göndör szakállas öregember, valószínűleg mindhárom esetben ugyanaz a személy."

19 Aszkétikus fej, kiugró pofacsontok, húsos orr (ami annyira ellentéte ugyanazon a festményen a női fejek egyenes vonalú hosszú orrának), ritkás göndör haj és szakáll, duzzadt ajak jellemzik ezeket a portrékat. IV/(1. kép) Ugy véljük, hogy e férfifejek abba a csoportba tartoznak, amelynek legismertebb példája a Róma-városi via Latinán levő „új" katakombákban látható, az Izsák feláldozását ábrázoló falképen.

20 IV/3. kép A 4. sz. közepére keltezett falminta ősz hajú Ábrahámjának még a testtartása is egészen közeli párhuzamba vonható a baláczai aggastyán álló alakjával, akinek a lábánál oroszlán és pávák láthatók. Ugyanakkor meglepő a hasonlóság a szelíd mosolyú baláczai aggastyán portréja és egy Treviri-Trier-beli falfestmény pajkos mosolyú puttója között.

21 IV/2. kép Az a mennyezetkép, amelynek egyik mellékfigurái közé tartozik az említett puttó, a trieri császári palota auláját díszítette. A szakirodalomban többször megforgatott falfestmény (kazettáit a Constantinus dinasztia nőalakjainak a portréi töltik ki), korát néhány szerencsés lelet döntötte el, többek között egy, a vakolatból kiemelt verdefényes Priscus-érem, ami a freskó készítésének az idejét nagy valószínűséggel 316— 326 közé teszi.

22 Ha most eltekintünk az Aquincum, Vihar u.-i arató és a Balácza, fehér hátterű szüreti jelenetes falfestmények mind ez ideig elfogadott datálásától (2. sz. vége és 3. sz. első fele), továbbá összegezzük az általunk felsorolt analógiák korát, megállapítható, hogy a felképek nem készülhettek a 3. sz. végénél korábban, sőt megnyugtatóan illeszkednének a 4. sz. első harmadát felölelő Constantinusi stíluskorszakba. Kérdéses marad azonban, hogy milyen mértékig vethető egybe a három jelentéktelennek tűnő lelőhelyű pannóniai faldekoráció az idézett Róma-városi analógiákkal, vagy olyan provinciális művészeti alkotásokkal, amilyen a trieri császári palota festménye; utóbbit éppenséggel az udvari festészet egyik eklatáns példájaként tartja számon a kutatás. Ebből a nézőpontból vizsgálva a problémát, azonnal feltűnik, hogy mennyire figyelemre méltóak történelmi-politikai helyszínként a szóban forgó pannóniai lelőhelyek a 3. sz. legvégén, illetve a 4. sz. első harmadában. Aquincum (ma Budapest) a 2.-3. századok folyamán Pannónia inferior tartományi székhelye volt. Atetrarchia idején kialakított Valeria provincia katonai bázisa lett, a dunai hadsereget irányító dux állomáshelye. A városban élő katonacsaládok jóléte és befolyása a határvédelem fokozódó jelentőségének az arányában szüntelenül felemelkedőben volt. A 4. sz.-ban szinte évtizedenként megfordult itt kíséretével a mindenkori uralkodó, akiknek a méltó fogadtatása miatt nem csekély mérvű építkezés folyt a városban.

23 Caesarea (ma Nemesvámos—Baláczapuszta) a Pelso (Balaton) északi partjától mintegy 15—20 km-re terül el. Ókori neve elárulja, hogy az itt feltárt romok egy császári nagybirtok központi villaépületének a maradványai lehettek. Megállapítható, hogy a helyszínen az 1. sz. végétől folyamatosan építkeztek, s a 3. sz. végén, illetve a 4. sz. elején lényeges bővítéseket, átalakításokat hajtottak végre a főépületeken.

24 Sopianae (ma Pécs) a Mecsek lábánál, a limes-úttal párhuzamosan futó legfontosabb belső útvonalon fekszik. Jelentősen gyarapszik a város lakossága a 3. sz. végétől kezdve, amikor mind bizonytalanabbá válik a határmenti sávban az élet és a közlekedés. Sopianae új kereskedelmi gócponttá vált a 4. sz.-ban, püspöki székhely lett, — erre utal feltűnően gazdag keresztény temetője — és a város körzetében kibontakozott a nagybirtokhálózat.

25 Amikor a 4. sz.-ban Sirmium (ma Somska Mitrovica, Jugoszlávia) császárvárossá alakult és a TrierConstantinopolisi útvonal (amely áthalad Sopianaen) biztosította a kapcsolatot a római birodalom K-i és Ny-i részei között, a város végképp bekapcsolódott a birodalom új igazgatási hálózatába.

26 Aquincumhoz hasonlóan nagyszabású építkezések folytak ekkor Sopianaeban is. A későantik időszakban a műalkotások megrendelője a provinciák új vezetőrétege volt. Pannóniában a 3. sz. végétől e maecenasok a birodalmi kormányzathoz kötődő magas rangú katonák és hivatalnokok közül, vagy a nagybirtokos arisztokráciából kerültek ki. E gazdag családok szám szerint kevesebben voltak, mint a megelőző évszázadok vagyonos városi polgársága, és így azoknál szükségképpen szűkebb vásárló és megrendelő kört jelentettek. A 4. sz.-ban a műpártolók vékony rétege egy-egy provincia helyi műiparát már nem tudta volna fenntartani, bár — mint a birodalmi arisztokrácia része egyénenként — elég gazdagok voltak ahhoz, hogy művészeket foglalkoztassanak. Ezért aztán házuk, villájuk, palotájuk építkezéseihez a tartományon kívüli művészeti központokból rendeltek mozaikot, falfestményt, szobrot.

27 Ezzel magyarázható a pannóniai műalkotások magas színvonala, és szoros stiláris kapcsolata a birodalom távolabbi művészeti alkotásaival. A kor divatjának hódolva a későcsászárkori palotákban a fogadóterem fő helyére a családfő képmása került: a páter familias szobra, vagy festett portréja. Nem lehetetlen, hogy a baláczai szüret egyéniséget sugárzó aggastyánját, vagy az aquincumi arató-falképen szereplő egyikmásik portrét ilyen céllal ábrázolták a festményeken. 54