Budapest Régiségei 24/3. (1977)

FÜGGELÉK - Szakál Ernő: Megfigyelések, adatok és következtetések az 1974. évi szoborlelet értékeléséhez 199-210

tott volt, amikor a fő tömegre laposvésővel újra ráfaragtak, mely faragás a tarkó felé durván nagyolt, majd nyers felületbe megy át. Ezt a fejet nem körplasztikának szánták, és a hajra történt későbbi ráfaragás olyan, mint egy korrektúra, amikor a már kialakitott részletformákat nem véve figyelembe, javitottak a befoglaló főformán. E fejről ugy véljük, hogy t nem egy funkcióban volt szobor feje, hanem tanulmány. A két alakos konzolnál sem látjuk bizonyosnak azt, hogy valaha egy épületben szobortartó konzolként szerepük volt, mert az oldalakon, felül és alul az architektúrába épített ségnek, a szükségszerű elhelyező habarcsnak semmi nyoma sincsen. Statikailag is kétséges a könyvet olvasó barát biztonsága olyan falbekötéssel, amilyet a csekélyfalbanyuló rész adhatott. Többször utaltunk már arra, hogy a szoborlelet valamiképp összefügg a budai királyi kőfaragómühellyel, annak életével és hagyományaival, a műhelyben folyt szakképzéssel és a középkori mühelyszokásokkal. Az 1350-1450 között működött budai királyi kőfaragómühelyről, annak valódi életéből nagyon keveset tudunk. Az Írásos források európaszerte csak bizonyos pontokon engednek bepillantást az akkori épitőszervezetek össztevékenységébe, mert az irott adatok korában már lehanyatlott a nagy épitőpáholyok szerepe. Valamivel mélyebbre lehet hatolni akkor, hogyha a kövek beszédére is jobban odafigyelünk, mintegy vallatva őket, ott érezve mögöttük azt az embert is, akinek vésője nyomát láthatjuk és kézzel kitapinthatjuk. Szobortorz óink már eltemetődtek, amikor az 1459. évi Strassburgi szabályzat leiródott, mely egy 1464-ben készült Speyer-i példányban ránk maradt, és amelynek irányitó hatásai az 1486 évi Rochlitz-i, az 1563 évi ujabb Strassburg-i,az 1574 évi Querfurt-i és az 1628 évi Klagenfurt-i szabályzatban még visszatükröződnek. Az 1459 évi szabályzat záradéka szerint az abban leirtak a magyarországi épitőpályákra is kötelező érvényűek lehettek, mert a • Bécs-i Szent István templom építőmesterének jogterületébe Magyarország is beletartozott. Sokirányú kutatás kell még annak tisztázására, hogy az egyházi és királyi épitőszervezetek, a páholyok és műhelyek és a városi céhez kőfaragóinak működéséhez szükséges szabályzatok mühelyvonatkozásai mennyiben fedik egymást, és mennyiben térnek el egymástól. Alig tudunk valamit arról, hogy e szervezetekben hogyan folyt az eleven élet, hogy milyen volt a szakképzés menete, és miképp biztosították a szakmai fejlődés lehetőségeit, alacsony vagy magas volt-e a mérce a továbbtanulás vonalán, mennyire volt differenciált a munkavégzés, és hogy az alapvető dokumentumok hiánya mivel pótolható. Egyelőre fel kell tételeznünk azt, hogy a budai királyi kőfaragómühelyben olyanok lehettek a mühelyszokások, mint a középkori Európa akkori, hasonló szervezeteiben. A szellemi és gyakorlati munka, a tervezés és kivitelezés nem különült el egymástól, hanem intenziven egymásba fonódtak, hiszen a középkori építőmesterek a kőfaragó iparból jöttek, és kézművesek maradtak akkor is, amikor már mai fogalmaink szerint építészek voltak, és elismert művészként dolgoztak. Az idevezető ut azonban nem volt egyszerű. A szabályzatok szerint általában 14éves korban, 2-4 hetes próbaidő után megkezdhette szakmai pályafutását a kőfaragó inas. Tanulóideje a páholyokban 5 év, a céheknél általában 4 esztendő volt. Arról, hogy milyen volt a « szakmai képzésük, és hogy képességeikről miképp kellett számot adniok a segéddé váláshoz, arról semmit sem tudunk. Bizonyára elméleti és gyakorlati vizsgát kellett tenniök, és hogy a mühelyszokások ismeretéről tájékozottak kellett legyenek a "Bruderschaft"-ba, a kőfaragó segédek közösségébe való felvétel előtt. Bécsben a "Hütte" felszabadult inasai a Szt. István templom Magdolna kápolnájának a csontkamrájában tették le esküjüket, térdelve, a mühelykörző hegyét szivük felé irányítva, jobb kezüket a "jel"-ben tartva. A kőfaragósegédek testvéri közösségét nem csak közös érdekeik, és az egyes munkákhoz kialakitott mesterségbeli fogások, a gyakorlat szerinti legjobb testtartások és munkamódszerek fokozták, hanem olyan szokások is, miszerint a segédek délben sem hagyták el a műhelyt, ebédjüket is ott fogyasztották el, szabadidejüknek ezt a részét zavartalanul együtt töltve. A vándorévek kötelezőek voltak, de lehetőséget kapott minden segéd arra, hogy kőfaragói szakmai tudását művészi fokra emelje, melyhez az 1574. évi querfurti szabályzat szerint legalább két évet kellett szolgálnia ahhoz, hogy a lombozat-faragást, a képfaragást, vagy a tervezést megtanulja.Bár ez a szabályzati paragrafus 150 évvel később készült, mint budavári szobraink, nem kétséges az, hogy a királyi kőfaragómühelyben egy munka elvégzését csak olyan emberre bizták rá, akiről tudták, és aki bizonyítani tudta, hogy járatos abban. A szakmai tudás megszerzésének mindenkori feltétele az egyén képességein túlmenően ' a tanulási lehetőség. A középkori művész csak egy udvari vagy egyházi gazdaság igényei 206