Budapest Régiségei 23. (1973)

ANYAGKÖZLÉSEK - Czagány István: Egy budavári középkori épülettömb története : 2., A Tárnok utca 14. számú épület 229-244

* keretei mintegy fele részben elpusztultak. Ablak- és ajtószerkezetei majdnem mind tönkrementek. Utcai homlokzatáról a légnyomás leszívta a vakolatot. Már ekkor láthatóvá váltak a középkori emeletet hordó hevederívek élsarkított szegélyei és a XVI. sz-i falfestés akkor még friss színezésű maradványai. Ezek alapján indult meg a módszeres kutatás, amelynek eredményeit felhasználva az 1950—1953. években folyt az épület helyreállítása (19. kép). Ezt követően azután csak a pusztulni kezdett, eredeti homlokzatfestését újították fel 1963-ban, de sajnos 1971-ben ez már ismét romlik a város levegőjében levő kéndioxid freskóepidermist bontó hatása folytán. Bár a helyreállítás műemlékvédelmi szempontból nem volt kifogástalan,

13 az újjáépített ház mégis hangulatosan beleilleszkedett a Tárnok utca értékes összképébe és ma már a későgótikus „mercerie"-sornak egyetlen, városképben jelentkező emléke lett. Falfestésének restaurációja 1973. augusztus végén indult meg, október végén fejeződött be és új „secco"-réteget hordott a helyreállított „fresco" felületekre. III. TUDOMÁNYOS REKONSTRUKCIÓ A Tárnok utcai homlokzat öt, emeleti ablakának rekonstrukciójához az eredeti ablakkeretköveket körülölelő téglafalnyílások és a rajtuk látható, késő középkori seccomaradványok szolgáltatták a kiindulási alapot. Mivel az ablakkeretkövek nyomtalanul elpusztultak, azért ezeket csak analógiákból lehetett rekonstruálni. A téglafalnyílásokból ugyanis csak annyit lehetett megállapítani, hogy a déli három ablak szélesebb — minden valószínűség szerint háromosztású —, az É-i kettő pedig keskenyebb — bizonyára kétosztású — lehetett egykor. A szemközti Tárnok utca 7. sz. ház bontásából, másodlagos helyéről előkerült gótikus ablakkeret kőmaradvány

14 volt az egyetlen budavári, középkori ablaktípus, amelynek rekonstrukciója a téglafalnyílásokba pontosan belefért. Lelőhelyének épületünkhöz való közelsége még azt a feltételezést is megengedné, hogy talán az 1686-ban elpusztult homlokzati ablak törmelékanyagaként került a szemközti ház barokk falában másodlagos befalazásra. A földszinti D-i, és középső félköríves záradékú üzletablak a helyszínen fennmaradt éppúgy, mint az előreugró, konzolok által hordott, ívsoron nyugvó emeleti homlokfal. Az utóbbi földszinti ablak, a jobb szélen még egy példányban nyert elhelyezést, mivel ezen a helyen csak a XIX. sz-ban épült a kapunyílás, helyén a középkorban valószínűleg ablak lehetett. A fennmaradó D-i irányból számított első és harmadik nyílásba két üzletbejárati ajtó került, mégpedig közhasználatú, budavári ajtókerettípus formai átültetésével — a Hess András tér 4. É-i kapualjának D-i falából —, mivel ezekből a helyszínen semmi sem maradt. A homlokzatfestés rekonstrukciójához csupán a megmaradt, festett vakolatfoltok kiegészítésére volt szükség. A gyémántmetszéses, terülő ornamentika keretezésére szolgáló, bordó festéksáv az ívsoron több helyen fennmaradt. Ennek kiegészítése e meglevő maradványokból természetszerűleg következett. A homlokzat D-i szélén felfutó függőleges sáv, maradványai alapján szintén rekonstruálható volt, a felső vízszintes sávból azonban semmi sem maradt. Ennek feltételezése viszont azért szükséges, mert nélküle a terülő ornamentika befejezése nem képzelhető el. Ez a megoldás tehát a falfestés kompozíciós szisztémájából szervesen következett. A tetőidom nagyságára vonatkozóan csak általános esztétikai szempontok voltak az irányadók (11. kép). A félköríves záradékú, üzleti kiadóablakokba és ajtókba — amelyeknek mintaképei a Hess András tér 3. „Veres sün-ház" kapualjának oldalfalaiban is fennmaradtak

15 — lécszerkezetű nyílászárókat helyeztünk. Bár ezekből semmi sem maradt a helyszínen, az egyik ablakkeretben fennmaradt négy vaskarika egykori létüket egyértelműen bizonyította. Az így nyert rekonstrukció azonban csak fél középkori házat mutat, mivel épületünk az ábrázolt stílusperiódusban össze volt vonva a szomszéd épülettel és ívsora, valamint bizonyára architektúrája is átterjedt arra is. Ebben az időben tehát a homlokzat hossza a mainak kétszerese volt. Ezt az együttes, monumentális hosszúságú architektúrát, illetve elméleti rekonstrukcióját következő közleményrészünkben, a szomszédos ház feltárási eredményeinek tárgyalása után fogjuk bemutatni. Jelen fél gótikus házunkon nem ábrázoltunk kéményt, mivel a ma meglevő hatalmas kéményfej a XVIII. sz-ban keletkezett és a középkori kéményfejmegoldásokra vonatkozóan az egész budai Várnegyed területén nem maradt fenn egyetlen analógia sem. 242