Budapest Régiségei 21. (1964)

JELENTÉSEK - Bökönyi Sándor: A budai Várpalota ásatásának állatcsontanyaga : 3. közlemény 369-373

(6 házi és 3 vad), 3 madár (2 házi és 1 vad) és 1 hal. A barnamedve révén a várásatások korábbi faunalistájához

4 új faj járult, s így a várásatások során előkerült fajok száma 31-re emelkedett. Ami az új anyagban az egyes fajok gyakoriságát illeti, a csontok kis száma ellenére is feltűnő a vadállatcsontok alacsony számaránya, ami a középkori lelőhelyek faunájának egyik jellemző sajátsága. Ezzel szemben a háziállatok között az emlősök gyakorisága és a madarak kis számaránya csupán a középkor első felére jellemző. Az egyes fajok közül a szarvasmarhát illetően — miután a típusmeghatározásra alkalmas koponya-, ill. szarvcsapleletek hiányzanak — a végtagcsontok alapján azt az általunk már több ízben rögzített tényt hangsúlyozhatjuk ismét, mely szerint hazánkban a középkorban egészen a XIII—

XIV. századig csakis kistestű szarvasmarhák éltek, melyek az ősi európai primitív fajtacsoportba tartoztak,

5 s csak a XIV—

XV. századtól kezdve lépnek fel a nagyobb testű szarvasmarhák, melyeket a primigenius-csoportba sorolhatunk.

6 Az előbbi, kis testű csoportba tartozó szarvasmarhákból két metacarpus fordul elő ebben az anyagban, melyek hosszmérete alapján a marmagasság Boessneck módszerével

7 1120 és 1152 mm, Calkin módszerével

8 pedig 1071 és 1102 mm. Ezek a méretek törpemarhákra utalnak, s a korábban leírt várbeli szarvasmarhák variációs szélességének (1100—1350 mm) legaljára esnek. A juhmaradványok közt egy szarvcsap (újkori rétegből) is akadt, mely a lelőhelyről és más középkori lelőhelyeinkről is szép számmal előkerült középkori magyar juh

9 jellemző szarvállását mutatja, egy másik koponyarészlet pedig (XIII. századi rétegből) szarvatlan juhból származik. A szarvatlan juhok egyébként középkori lelőhelyeinken nem ritkák; fajtabeli hovatartozásuk nem dönthető el, miután az európai ősi parlagi fajták nőstényei általában szarvatlanok, de a keleti eredetűnek számító racka-csoport egyes fajtáiban, így a középkori magyar juhval azonosított bulgáriai karakacsán-fajtában is előfordulnak szarvatlan nőstények. Különben az itt feldolgozott anyagban előforduló végtagcsontok kis termetű, primitív juhokra utalnak. Az előkerült kevés kecskecsont között két szarvcsapdarab van (mindkettő XIII. századi), melyek kifelé hajlók és csavarodok, tehát az ún. prisca-típusba tartoznak. Közülük az egyik igen erős, méretei megközelítik a legerősebb zalavári szarvcsapokéit.

10 A sertések típusáról koponyaleletek hiányában mit sem mondhatunk. A végtagcsontok méretei általában kis testű állatokra mutatnak, egy XIII. századi rétegben azonban előfordul egy femur diaphysise, melyet nagy méretei alapján minden valószínűséggel házi- és vaddisznó kereszteződéséből származtathatunk. A lócsontok kis termetű, keleti fajtájú állatból valók. A házimacska, gímszarvas, barnamedve és mezei nyúl fajtabeli hovatartozásáról és testnagyságáról megfelelő leletek híján mitsem mondhatunk. A tyúk mérhető csontjai közül egy XIII. századi femur 66,3 mm-es hosszméretével igen kis, egy XIV—

XV. századi radius 57,8, egy XV—

XVI. századi humerus pedig 65,5 mm-es hosszméretével kis állatból származik. Mindhárom csont mérete a várbeli korábbi anyag variációs szélességének alsó részébe esik. A ludat és foglyot összehasonlításra alkalmatlan anyag képviseli. Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a várbeli ásatások során újabban előkerült csontanyag vizsgálata a korábban felszínre került anyag alapján tett megfigyeléseinket megerősítette, s a most kimutatott 13 faj között egy olyat is találtunk (barnamedve — Ursus arctos L.), mely az eddigi anyagban nem fordult elő, s mellyel a várásatások alkalmával előkerült fauna fajainak száma 3l-re emelkedett. 4 Bökönyi S. : A budai várpalota ásatásának állatcsontanyaga II. (Die Tierknochenfunde der Ausgrabungen im Burgpalast von Buda II.). Bud. Rég. XX (1963) 395. 5 Bökönyi S. : A budai várpalota ásatásának állatcsontanyaga. Bud. Rég. XVIII (1958) 460. — Bökönyi S. : Die Haustiere in Ungarn im Mittelalter auf Grund der Knochenfunde. Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa. Budapest, 1961. 87. — Bökönyi S. : Die Entwicklung der mittelalterlichen Haustierfauna Ungarns. Zeitschr. f. Tierzüchtg. u. Züchtgsbiol. 77 (1962) 3. 6 Bökönyi S. : Die Haustiere in Ungarn im Mittelalter auf Grund der Knochenfunde. Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa. Budapest, 1961. 87 skk. — Bökönyi S. : Die Entwicklung der mittelalterlichen Haustierfauna Ungarns. Zeitschr. f. Tierzüchtg. u. Züchtgsbiol. 77 (1962) 3 sk. 7 Boessneck, J. : Ein Beitrag zur Errechnung der Widerristhöhe nach Metapodienmassen bei Rindern. Zeitschr. f. Tierzüchtg. u. Züchtgsbiol. 68 (1956) 75—90. 8 Calkin, V. I. : Izmencsivoszty metapodij i jee znacsenie dlja izucsenija krupnogo rogatogo szkota drevnoszti. (Metapodialia Variation and its Significance for the Study of Ancient Horned Cattle.) Bjull. Moszk. Obscs. Iszp. Prirod. Otd. Biol. LXV (1960) 109—126. 9 Bökönyi S. : A budai várpalota ásatásának állatcsontanyaga. Bud. Rég. XVIII (1958) 462. — Bökönyi S. : A budai várpalota ásatásának állatcsontanyaga II. Bud. Rég. XX (1963) 406. — Bökönyi S. : Viehzucht und Hirtenleben • • • 93 skk. — Bökönyi S. : Die Entwicklung • • • Zeitschr. f. Tierzüchtg. u. Züchtgsbiol. 77 (1962) 7 skk. 10 Soós, A.—Bökönyi, S.: Zalavár. (Arch. Hung. XLI.) Budapest, 1963. 349. 370