Budapest Régiségei 17. (1956)

TANULMÁNYOK - Voit Pál - Holl Imre: Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye 73-150

szilánkszerű töredék volt az első nyom, amelyet a színesen festett budai edények felkutatásában követtünk. Két másik — ós további megfigyelésekre inkább alkalmat nyújtó — leletünk szintén vörös agyagból készített edényből való. Közülük az egyiknek talp- és perem-, másiknak fal- és peremrészei kerültek elő, de e részletekből is rekonstruálni tudjuk az edény formáját. Mindkettő hengeres testű, tagolt pereménél ívelten kihajló ivópohár volt, s az ötvösség köréből is jól ismert ezüst poharak mintájára készült. Az itáliai edényformák között idegen ez az alak, viszont Északon s Magyarországon is általánosan használt típus. Az egyik ivópohár talpánál és a kihajló peremen okkersárga ós rézzöld sávok futnak körbe, az edény falrészein pedig sajátos sötétkék-zöld színű szálkás díszítmény.látható. Ez a sajátos sötétkék-zöld jelenik meg egy négyzetes idomú ónmázas padlótéglánkon is. A padlótégla eddig egyetlen a maga nemében, mert a hasonló méretű lapokat díszítmény nélküli, fehér, türkizesfehér ónmáz borítja, míg a most említett téglát a fönt nevezett sötétkék-zöld színnel festett átlós állású stilizált leveles ágak díszítik (32. kép). A másik ivópohár faltöredékén kék, vonalkázott sávok által közrefogott barnássárga övdísz, peremtöredékón kékkel festett zegzug vonalban tört szalagminta látható. Ugyanaz a motívum, mint amilyent a New York-i Mortimer et Schiff-gyűjtemény Mátyás —Beatrix-címeres dísztáljának peremszególyén láttunk. Ugyanilyen diszítménnyel ékesített faenzai tálak töredékei kerültek napfényre az ásatás során, mint azt már említettük, s hasonló mintával díszítették egyik padlótéglánk keretszegélyét is. A föntiekből kitűnik, hogy a tárgyalt két ivópohár-töredók formailag nem sorolható az olasz edénytípusok közé : helyi, a gótikus műgyakorlat hagyományainak kell őket tekintenünk. S míg az utóbb tárgyalt darab díszítmónye az olasz előképekhez kapcsolódik, a kék-zöld színnel festett pohár színeiben ós mintájában is helyi fazekas munkájának tanúbizonysága. Van azonban olyan leletünk is, amely díszítményében szintén követi az olasz mintakönyveket, de formájában és anyagában őrzi a középkori magyar fazekasság hagyományát. A szóban forgó talptöredék kékesfehér ónmázas alapon kékkel és sárgával festett tojássoros dísszel ékeskedik (23. kép, fönt). A karcsú talp a XV. század végén általánosan használt ivóserlegek típusa, anyaga finomra iszapolt fehér agyag. Olasz mintával díszített hengeres poharaink sorából messze kimagaslik egyik zegzug vonalas szalaggal és pálcára csavarodó szalagművel dekorált példányunk, amelynek egész alsó része épségben ránkmaradt (23. kép közép). Az olasz albarello mellett tehát a helyi formák is megjelennek műhelyünk termékei között. A gótikus poharak olyan magyar fazekas kezéből kerültek ki, aki a hagyományokhoz hű maradt s a régi formát megtartotta. A technikai újítást azonban gyümölcsöztette, s a díszítményt hol a régi, hol az új művészet készletéből vette. A fehérre iszapolt agyagból korongozott ivóserleg pedig nyilván mint félkész áru került a műhelybe, a korongról nem dróttal vágták le, mint az a fejlettebb edényeken általános, hanem leemelték onnan. Ez a technikai megfigyelés az edény kezdetleges készítési körülményeiről tanúskodik. De Budán fehér ónmázzal borították egész felületét, és a ráfestett olaszos dekorral divatos és értékes edénnyé változtatták. A színes festésű budai majolikaedények anyag-, alak- és díszítményvariánsait még tovább is gazdagíthatjuk. Egy edény faltöredékeit kékesfehér máz alapon tollal felrajzolt szálkás mintával díszítették, s mind a dessine, mind a vörös cserépanyag helyi sajátság, amelyet már föntebb ismertettünk. Viszont utóbbi lelet töredékeiből olaszos idomú korsóformára következtethetünk. Tudjuk tehát, hogy műhelyünk fehér ónmázas használati edényeket, albarellókat és tégelyeket készített. Utóbbiakat nyilván az olasz edényművesek gyártották. A továbbiakban felsorolt színes mintákkal díszített ivóedények készítése viszont már az ekkor itt serénykedő magyar fazekasok közbejötte nélkül el nem képzelhető. Az ide behívott olasz edényeseknek nem lehetett sem céljuk sem érdekük, hogy az itt látott, s az általuk minden bizonnyal elavultnak tartott formákat és díszítményeket utánozzák, vagy az itt használatos háziedényeket majolikamázzal kifessék. Olyan megalkuvás lett volna ez, amelynek kétes sikerével az uralkodó előtt nem igen büszkélkedhettek volna. Leleteink között van azonban olyan edényforma, amely nem északi típus ugyan, sőt a középkori magyar emlékanyagban sincs nyoma, mégis feltehető, hogy Budán ragadta meg olasza100