Budapest Régiségei 17. (1956)
JELENTÉSEK - Duma György: Középkori figurális padlótégla vizsgálata 331-352
sütő formákhoz. A formába való préselés után az agyaglepényt felhajtották és valamely lapos fadarabbal gyenge ütögetéssel az alsó réteggel összedolgozták (25. kép). Az agyaglap felhajtásakor a már bepréselt réteg felgyűrődött (10, 25. kép). A felhajtás nyoma a cserépben látható hosszanti hézagok irányából megfigyelhető (9. kép). Az a körülmény, hogy az először bepréselt rétegre ráhajtott második réteg az elsővel nem kötött össze, azt mutatja, hogy a második réteget nem dolgozták össze erős préselés segítségével az első réteggel. A préselésnél használt formának oldala nem volt, s ezért nem is lehetett nagyob nyomást gyakorolni a maszszára az egész tégla deformálódásának veszélyenélkül. A padlótégla oldalait esetleg már a formán ferdére vágták. Valószínűbb azonban, hogy ezt a műveletet a már bőrkemény agyagmasszán végezték, mindenesetre a vizsgált padlótéglán látható nyomokból erre lehet következtetni (3—4. kép). A 3. képen jól látható / ,** \ a kés nyoma, amint először kissé meredekebbre 25. kép vágott a szükségesnél. A kiformázott téglákat homokkal beszórt felületen szárították. A még puha agyagmasszába a homokszemek beleragadtak és később az égetés alatt belekötődtek (6, 10. kép). A padlótéglát engobozás nélkül egyszeri égetés után mártással mázolták (15. kép). A mártás nyoma a töredéken jól látható (2. kép). A zöld máz összetételét megállapítani nem lehetett, olvadási viszonyai arra mutatnak, hogy a máz erősen ólmos volt. Az eredeti mázzal megegyező színű és hasonló olvadási sajátságokat mutató mázat sikerült előállítani (lásd fizikai vizsgálatok g pont). A máz anyagát gondosan őrölhették, ezt mutatja az, hogy a mázban fel nem tárt kvarc vagy rézoxid szemcséket csak ritkán lehet észlelni. A padlótéglákat a mázas égetésnél valószínűleg az alsó mázatlan lapjukkal egymásnak támasztva helyezték a kemencébe. így a berakásnál az alsó oldallapon a máz éles határral megmaradhatott, az erre merőlegesen álló két oldallapon a máz viszont a tűzben végigfolyt (2 — 3. kép). A mázas égetés első szakasza erősen redukáló lehetett. A padlótégla alapanyaga később sem oxidálódott át egész tömegében. A tégla keresztbecsiszolt felületén a redukció nyoma sötét sáv alakjában jól látható (9. kép). Az égetőkemence minden bizonnyal a ma is még látható fazekes boglya-kemencékhez hasonló, nyíltlángú kemence lehetett. A mázas égetés hőfoka nem haladhatta meg a 800 C°-t. A mázas égetést megelőző nyers égetés azonban 1000 C° fölött volt. A magas nyers égetéssel a kopásnak erősen kitett padlótégla mechanikai szilárdságát akarták fokozni. A magas nyers égetési hőmérsékletet több vizsgálati tény bizonyítja. A cserép színének vizsgálatánál az eredetihez képest színváltozás csak 1000 C°-nál kezd bekövetkezni (14. kép). A dilatométeres vizsgálatok szerint 900 C°-ig utánzsugorodás lényegében nincsen (13. kép). A cserép savoldhatóságában csökkenés — az utólag képződött ásványoktól eltekintve — csak 1000 C°-nál kezdődik (7. kép). Ugyancsak a magas égetési hőmérséklet mellett szól az a körülmény is, hogy az agyagmasszában lévő homoknak (kvarcnak) több, mint 1 j z része az égetés alatt a cserépben feltáródott (kémiai vizsgálatok b pont). A padlótéglákkal megrakott kemencét csak lassan fűthették fel és az áru nagy tömege miatt a hűlési idő is hosszú lehetett, mindenesetre hosszabb, mint azt az öblösáruval megrakott 343
