Budapest Régiségei 17. (1956)

TANULMÁNYOK - Voit Pál - Holl Imre: Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye 73-150

. ink képzeletét. Elsőnek ismertetett, rontott mázú edényünk peremdarabjai és egy utóbb előkerült talp- és fenékrészlet ennek a típusnak képviselője. Fölfelé rézsûsen keskenyedő abroncsos talpperemen álló, fölfelé ívelten öblösödő tál — ennek az edénynek a rekonstruált alakja. Az említett kínai, ún. »rizses tál« és a török s perzsa »talpas tál« keveredéséből előállott edényforma ez. Vajon műhelyünk tagjai a budai udvar felszerelése között ismerkedtek meg e keleti edényformával s ennek hatása alatt készítettek ilyeneket, vagy Itálián keresztül érkezett hozzánk e műforma? E kérdésre egyelőre nem adhatunk megnyugtató feleletet. Azonban ez a különleges tálforma olasz földön valamiképpen népszerűvé lett. Cipriano Piccolpasso ugyanis sűrűn megemlékezik róla mint az Itáliában leghasználatosabb majolika levesestálról, lerajzolja és közreadja művében, s következetesen »o n g a r e s c á«-nak nevezi.

35 Az »ongaresca« elnevezése és az elnevezés eredete a fönti okfejtésből nem tekinthető hitelesen megoldottnak, s e tekintetben idevonatkozó leleteink is csak útbaigazító adalékként jöhetnek számításba. Mégis keramikatörténeti és terminológiai-történeti szempontból a későbbi kutatás számára közreadjuk aHyppolit-kódex idevágó adatait. 1487-ben az esztergomi érseki palota berendezésének leltározásakor az olaszok által itt talált és inventáriumba foglalt ingóságok között 33 »turcabockj ongareschj«, tehát magyar módra készített török edény (bokály?), majd 58 finom fajtájú török bokály »Turchabockj de f

inj sorte«, később 12 magyar török bokály »Turcabockj a longaresca« fordul elő, másutt ismét 16 »Turcaboczj ongareschi«-t említenek. Ezek nyilván keramikai termékek, mert alább kiemelik a 43

1

/

4 márka súlyú aranyozott ezüst edényt : »Turcabochera doratta.« A török bokály nevű edény megfelelhetett az ún. félfajansz török árunak, amelyet népszerűen rodoszi fajansznak neveznek, s amelynek gyártása a XVI. században a kisázsiai Mceában élte fénykorát. Ez esetben a magyar bokály szó legalábbis nevében őrizné e keleti eredetű fazekasáru emlékét. Piccolpasso »ongaresca«-ja viszont a török talpastál alakját utánozza. 1520-ban Egerben számbavesznek azonban 3 ilyen talpastálra utaló edényt is »in bocali tri di pede grandi per li Ongari«. A fönt már említett 43 */

4 márka súlyú aranyozott ezüstedény később újra szerepel az egyik leltárban, ahol »Turcabochiera di arzento Tutto d'orato con el pede«, tehát mint talpas tál szerepel. Az Esztergomban leltárba vett török bokályok viszonylag nagy száma arra mutat, hogy meghonosodott, magyarrá vált edény volt, utóbbira néhol a leltár az »a longaresca« szóval is utal. E magyarrá vált műforma itáliai elterjesztése talán éppen az itt megforduló olaszoknak köszönhető, mert ugyancsak a Hyppolit-kódexekből tudjuk, hogy az Esztergomból Rómába visszatérő Monsignor Lodovico di Orlando hazavitt holmija között 97 db, tehát egész rakomány ilyen edény volt. A »turcabochi«, ill. az »ongaresca« ezek szerint úgy látszik ugyanez a talpastál forma, amelyet Piccolpasso rajzban is megörökít, az »ongaresca« elnevezés pedig napjainkig föntmaradt, épp úgy, mint a bokály, de ma mindkettő más-más alakú edényt jelent. A bokály szó magyar okleveles emlékanyagunkban 1549-ben fordul először elő, s az 1594-ben előforduló »lábas ivec bokály« kifejezés arra utal, hogy ekkor a talpastál formát is még bokálynak nevezték (Zolnai— Szamota). Az eddig megfigyelt edények mindkét csoportja : mind az olasz fazekasok által gyártott díszítmény nélküli fehér albarellók, mind a magyar agyagművesek gótikus, helyi hagyományokból kisarjadó festett díszű poharai, sőt az e két csoport között elhelyezkedő tiszta fehér mázas »ongaresca«-töredékek is csupán a műhely melléktermékeinek minősíthetők. Úgy tűnik, hogy a Budára hívott olaszok a padlócsempék égetése közben mellékesen, bizonyos mellérendeltebb szükséglet számára használati edényeket is készítettek. Ugyanakkor a műhelyben segédkező magyar fazekasok többé-kevésbé ellesve az olasz gyártási fortélyokat, egy szűk kör számára díszítgették az új módszerrel a megszokott, régi edényformákat. Műhelyünk azonban ezzel a tevékenységével nem érhette el igazi rangját. Hiányzik a budai készítmények közül az itáliai műhelyeknek épp legjobban megcsodált áruja : a díszedény. A szempontjaink szerint újra vizsgálat alá vont sok száz olasz majolikatöredék között több olyan volt, amelynek alapanyaga bizonyos módon egyezett az épületkerámia és a fönt 102