Budapest Régiségei 16. (1955)

TANULMÁNYOK - Vattai Erzsébet: Budapesti ezüstlelet a XV-XVI. századból 207-219

hez, viselethez érdekes tárgyi anyagot szolgáltat. Az ötvösművek pénzekkel kerültek elő,

2 amelyek közt a legkésőbbi II. Lajos 1526-ban vert érme. Már régóta tisztázott kérdés, hogy a budai pénzverde a mohácsi vész évében nagy nehézségek árán ugyan, de erőteljesen működött,

3 sőt 1526 után sem mindjárt szűnt meg. A pesti lelet 1526-os évszámú pénze arra mutatna, hogy valaki a kincset még a mohácsi vész idején rejtette földbe; kérdés azonban, hogy a tárgyak stílusa hogyan viszonylik a pénzek korához? Az 1874-ben felszínre került kincs az Egyetemi Könyvtártól a Nemzeti Múzeumig hosszú, viszontagságos utat tett meg. Az építkezésnél dolgozó munkások ugyanis a tárgyak muzeális értékét nem ismerték fel és a leletet egymásközt szétosztották. A műtárgyak értékesítése azonban feltűnést keltett. A lelet előkerült darabjait már 1874 augusztusában a Nemzeti Múzeum vásárolta meg.

4 Ortvay Tivadar az 1874. évi múzeumi gyarapodás ismertetésekor a leletről beszámolt anélkül, hogy a tárgyakkal behatóbban foglalkozott volna

5 és három kapcsot rajzban is bemutatott.

6 Alig telt el pár év, 1878 januárjában a Nemzeti Múzeum Majláth Bélától 57 darabból álló ékszerleletet vásárolt, amelyet állítólag a likavai vár donjónjának lépcsőzete alatt találtak. Czobor Béla a budapesti és likavai lelet azonosságát mindjárt felismerte.

7 Megállapításához kétség nem fér. Ugyanis nemcsak stílusegyezésről van szó, hanem a két különöböző leletben összetartozó féldarabok is vannak. A lelet legnagyobb része ezüst tárgy. Sajnos, nem teljes, darabjai elvesztek vagy nem azonosíthatók (pl. gombok). Miután másodkézből került a múzeumba, alaposan meg kell vizsgálnunk abból a szempontból: hogyan viszonylanak a tárgyak stílusban, korban egymáshoz, továbbá a pénzek korához és hogy a Majláth-féle vételnél kerültek-e közéjük oda nem tartozó darabok. A leletben mindössze négy ezüst pohár van (1. kép). Ha hiányzik is a poharak pereméről

8 a gótikus párta, formájuk még a XV. századra jellemző. A peremeket kívül-belül aranyozták. A két gyöngysordíszes pohár aranyozása kopottabb, de ez esetleg csupán gyakoribb használatra mutat és nem jelenti azt, hogy korábban készült. Nem díszpoharak ezek, hanem célszerű, könnyen kezelhető ivóedények. A gótikus ötvösség tárházában számos ilyen egyszerű, figurális dísz nélküli edény is található. A legnagyobb pohár alján, nem pontosan középen GI kezdőbetűt véstek be, ugyanitt szabálytalan alakú, kissé kiemelkedő folt látható, amely ötvösjegy nem lehet. Talán forrasztási nyom, amely véletlenül, esetleg az edény aljának forrasztásakor kerülhetett oda. A pohár aljára később három szót karcoltak gót betűvel: springtin, Schpringt — ez hihetőleg egy házaspár neve — a harmadik ugyanez a név. Ez utóbbi a leghalványabb, legkezdetlegesebb, bizcnyára a gyakorlatlan kéz első próbálkozása volt. Az alacsony pohár alakja és díszítése a XVI. századi egybejáró poharakra emlékeztet (ún. Häufebecher). Ezek az összetartozó, alacsony poharak azonos méretűek, talpuk keskenyebb szájuknál. Egymás fölé helyezve hengert képeznek.

9 A kasseli nyolc egybejáró poharat fedő borítja.

10 Peremük mindig vésett díszű és aranyozott, mint a budapesti poháré. Néha a perem alatt borda fut körül.

11 A budapesti poharat a hasonlóság ellenére sem tekinthetjük egybejáró pohárnak, amelynek fala mindig vastag (ez az állandó összeillesztés miatt szükséges) s alját külön forrasztják hozzá. A budapesti lelet pohara vékonyabb, de egy lemezből készült. Talán még a reneszánsz egybejáró poharak előtt

12 vagy azokkal egyidejűleg ilyen különálló kis alacsony poharakat is készítettek a XVI. században. Az edényekkel együtt szép számban kerültek elő változatos díszű ezüst ruhakapcsok (2., 3., 5. kép), némelyiküket meg is aranyozták. Kődíszítés (pirop vagy cseh gránát) csak egy kis kapocspáron és egy valamivel nagyobb félkapcson látható (2. kép, lent). Zománcdíszes egy sincs közöttük.

13 A kapcsok mind öntöttek. Az öntést sokféleképpen lehet végezni, a gótikus ötvösség technikáját leíró forrásunk pedig sajnos nincs. De ha a munkamódszerek lényegében meg is egyeztek, az ötvösmunka még a céhek idején sem lehetett teljesen egységes. Valamely mű kivitelezését mindig egyéni adottságok és körülmények is befolyásolják. Cellini saját bevallása szerint a legjobb olvasztó kemencét kényszerhelyzetben, a legkezdetlegesebb eszközök felhasználásával készítette, amikor az Angyalvárban az aranyat konyhai kanálban olvasztotta (Trattati, I. rész, XXI. f.). Theophilus, Cellini, Kecskeméti W. Péter az öntés több módját írják le. E források alapján lényegében kétfajta eljárást különböztethetünk meg: vagy a viaszmintát veszik körül agyaggal, formahomokkal, gipsszel és a kiolvasztott viasz (cire perdue) helyébe öntik a folyékony fémet, vagy 208