Budapest Régiségei 14. (1945)

Gárdonyi Albert: A középkori Buda határai 379-395

Sasaddal. Ez a feltevés azonban figyelmen kívül hagyta azt, hogy a vezérkari térkép egyszerűen átvette az 1847 június 17-i budavárosi közgyűlés határozatának errevonatkozó részét, holott a közgyűlési határozatnak Sasad területére vonatkozó része egyáltalán nem látszik megalapozottnak. Az ott felsorolt okleveles adatok ugyanis, nevezetesen az 1302 szeptember 1-én kelt oklevélben foglaltak nem Sasadra, hanem a dunántúli Pestre, illetőleg Kelenföldre vonatkoznak, ez pedig a Gellérthegy északi oldalán elterülő vidék elnevezése volt. Amint már említettük, Sasad területéről középkori határjárás nem maradt fenn, csupán annyit tudunk, hogy Sasad a XIII. század folyamán még virágzó község volt, IX. Bonifác pápa 1400 május 1-én kelt bullája szerint azonban (Veszprémi püspökség oktára, II. k. 319. 1.) már erősen megfogyatkozott a népessége. Mátyás király idézett 1469. évi adománylevele viszont pusztának (praedium) nevezte, melynek hajdani lakott voltára csupán az emlékeztetett, hogy plébániatemploma még mindig állott (in cuiusque facie adhuc manet ecclesia lapidea). Ma már alig állapítható meg, hogy mi volt a pusztulás oka s csupán arra lehet gondolni, hogy lakossága az idők folyamán Budára költözött, ahol jobb életviszonyokat talált. Az átköltözést elősegítette az is, hogy Sasad lakossága túlnyomóan szőlőműveléssel foglalkozott, amely termelési ág a középkori Budán is nagyjelentőségű volt. Elősegíthette végül az átköltözést az is, hogy a tizedet Sasadon ugyanaz a péterváradi apát szedte, aki a szomszédos Kelenföldön is jogosítva volt a tizedszedésre és éppen ezért nem támasztott nehézségeket az átköltözéssel szemben. Az előadottak következménye lehetett aztán, hogy Mátyás király 1469-ben Sasad területét is Budához csatolta. Sasad egyházi jövedelmeit Zsigmond király 1390 szeptember 11-én az esztergomi káptalannak adta, ami által a péterváradi cisztercita apát érzékeny kárt szenvedett, mert az apátság alapítólevele szerint ezek a tizedek a nevezett apátot illették meg. Ámbár az apát mindent megtett jogai védelmére, az esztergomi káptalannal szemben mégsem boldogult, a sasadi tizedek végérvényesen a káptalan birtokában maradtak, amint ezt a nevezett káptalan levéltárában fönnmaradt 1531. évi tizedjegyzék tanúsítja. (I^ad. I. fasc. 1. nr. 11.) Ez a tizedjegyzék helytörténeti szempontból is nagy értékű, mert a tizedkötelesek neveit a dűlők szerinti sor384