Budapest Régiségei 12. (1937)

Horváth Henrik: Szentpéteri József pesti ötvösmester művészete 197-257

2^6 a) verő munkát, mely a rézmívesek, bádogosok, katlanosok munkáihoz hasonlít. így tehát «középszerű talentumú ifjú is űzheti. Sok magyar fijak Bétsben ezen munka nemében igen ki szokták magukat mutatni». b) A poncolt- vagy úgynevezett mattmunka. Mesterünk itt már igazi elemében van: «Ez a munka neme már művészségbe is által megyén és ha valaki ezt a tökéletességnek azon pontjától, amelyre eztet Benvenuto Cellini vitte, a legalsó sorsáig szemléli, éppen annyi s oily sok egymást felváltó különbséget fog benne találni, mint az Angelo és Raphael mesterműveitől fogva lefelé a legtsekélyebb festőnek munkájáig lehet gondolni : ennek már tsak a középszerűen való megtanulására is több kell, mint egy középszerű elmebeli tehetség.» Ezen önérzetes szavak után röviden felsorolja az ezüstművesség többi fajtáit: modellierozás (ezüstszobrászat), áttört-munka, metszés, esztergályosság, préselés, filigrán-munka és szelencék készítése. Későbben (79. 1.) nagy belátással elemzi a különféle műfajok kölcsönhatását s ezzel bebizonyítottnak véli esztétikai rendszerének belső egységét: «A brontz műves sok ideát vészen magának a képfaragó munkájából, valamint hogy az ezüstművesek sokat használhatnak mint a bádogosok, réművesek és porcellánfabrikások új találmányaikból, nemkülönben ezek is amazokéiból.» Ezek a közhelyek is legjobban a XVIII. század tapasztalataiból érthetők, amikor néhány iparművészeti ág (p. o. a porcellán, a wegwoodtechnika) érezhetően visszahatott nemcsak a szobrászatra, hanem a képírásra is. Fejtegetéseit lezárja a következő lapidáris osztályzattal: Pest sohasem fogja utóiérni Bécset, Bécs nem Párizst, Párizs nem Rómát. Ezek a fejtegetések egy különös elégikus akkordra vannak hangolva; az az érzésünk támad, mintha a mester hattyúdalát hallanók. És valóban a 30-as években Szentpéteri munkásságában, eddig ismeretessé vált műveinek sorában oly nagy ür támad, mely a fenti pesszimisztikus megállapítások után ha nem is éppenséggel igazolást, de mindenesetre érdekes megvilágítást nyer. Míg a 20-as évekből ezideig 18 hiteles munkája ismeretes, a 40-es évekből nem kevesebb imnt 20, addig a közbeeső évtizedből össze-vissza csak az abádszalóki református templom kenyérosztó tányérjáról, a Székesfővárosi Történeti Múzeum cukorszórójáról és egy néhai Glück Frigyes gyűjteményében szereplő serlegről tudunk. Úgy látszik, mintha ezek a kihagyások nemcsak egy gazdasági, hanem stilisztikai válsággal függnének össze. Ez a kihagyás a mester elkedvtelenedésén kívül megromlott látásának rovására is írandó. Kazinczy szerint éppen a granikusi átkelésen való munka-