Budapest Régiségei 12. (1937)

Horváth Henrik: Szentpéteri József pesti ötvösmester művészete 197-257

205 kiállhatatlan természete iránt viseltetett. A rossz kalkulushoz önérzetesen említi, hogy már gyermekkorától kezdve mindenki jó rajzolónak tartotta és hogy drága idejét hasznosabb tárgykörökre fordította. Megtudjuk ebből a megjegyzésből azt is, hogy Szentpéteri a kassai gimnáziumban is megfordult és ott, úgy látszik, megértőbb rajzoktatókra akadt. A régi kassai ötvösiskola reprezentatív mesterei közül Szentpéteri érkezésénél Dioszeghi Ötvös István ugyan már 14 év óta halott volt, de fel kell tételeznünk, hogy a rimaszombati legény a müveit nagyon jól ismerte, mivel későbbi tevékenységének döntő motívumai sok tekintetben Dioszeghi művészetére vezethetők visza. Ezen mester érdekes alakja a hatalmas akkordokban hömpölygő késői barokk korában szinte anachronisztikusan hat. Dioszeghiben a francia Louis Seize-stílusnak egy meglepően korai magyarországi képviselőjére ismerünk reá. E formafelfogás első hazai hírnökét mindenesetre külön díszhely illeti e stílusváltozás magyar válfajának még megírandó történetében. A klasszikus görög formák tisztasága, az arányokkal való számításnak megfontoltsága, a vonalvezetés tárgyilagossága, mely egyes műveinél előbukkan, megengedhetőnek teszik azt a feltevést is, hogy Dioszeghi nemcsak francia metszetek útján jutott birtokába e formaelemeknek, hanem vándorévei alatt személyesen is megfordult Párizsban. Szentpéteri nagy, őszinte lelkesedésében minden bizonnyal nagy érdeklődéssel szemlélte az elhunyt mester műveit. Itt a nélkül, hogy annak tudatára ébredt volna, egy oly formaadás elsőleges forrásánál állott, melyhez csak sok évi munkássága és bécsi tartózkodása révén talált vissza. Sokkal inkább a XVIII. század termőföldjében gyökeredzik a kassai ötvösség második nagy mestere, Wandet Ötvös János, ki 1779 és 1804 között mutatható ki és akit a fiatal Szentpéteri nyilván jól ismert, sőt ebben az esetben már bizonyos formatípusok közvetlen átvétele is megállapítható. Wandet mester meglehetősen számos ismert művei közül a mi céljainkra nézve különös érdekességgel bír a gönczruszkai ev. ref. templomban őrzött kelyhének fedele. A fedél dísze egy a fiókáit tápláló pelikán, a református ikonográfiának egy elég gyakori motívuma. A csoport ezüstből van öntve és utólagosan van cizellálva. A közepén hatalmasan kiterjesztett szárnyakkal az anyamadár áll, ebben a pózban inkább sashoz hasonlít. Előtte kinyújtott nyakkal tolakodnak a kis fiókák és sz anyamadár felszakított melléből táplálkoznak. Szentpéteri egyik művén a volt cs. és k. 32. gyalogezred a hadimúzeumban őrzött tamburbotján most már égy ezüst kétfejű sas szerepel, mely a körvonalakban és a dekoratív beállításban feltűnően hasonlít Wandet gönczruszkai pelikánjához. Erre a tamburbotra későbben még vissza