Budapest Régiségei 2. (1890)

Kuzsinszky Bálint: Az aquincumi ásatások, 1881-1884 és 1889 ; Függelék: az ásatások területén talált érmek leirása 75-160

ioö tesen a csalásnak is tág tere nyílhatott. A kutatás számára más alapot kellett tehát keresni. A legbiztosabbnak tetszett a császárkori aranyérmeket venni kiindulási pontul, a melyek tudvalevőleg mindig a font egy meghatározott részét képezték. így állapították meg aztán Böckh és Mommsen a római normális font súlyát 327,453 grammban. Mindez természetesen csak számítás dolga, nem csoda tehát, ha az ismeretes súlyokból levont eredmény rendszerint kisebb. Cagnazzi* öt jó fentartású súly alapján középszámítással 325*8 grammban határozta meg a római fontot. A mi fontunk 298*85 grammot nyom s így még távolabb áll a Mommsen által feltételezett normális egységtől. A mi a többi súlydarabokat illeti, könnyű belátni, hogy elsősorban a feliratosak s ezek között is főkép csak az épek bírhatnak metrologiai fontossággal. Ilyenek a 3., az 5. és 1 1. számúak. Az első három, a második öt, az utolsó pedig tíz fontos. Összehasonlítva súlyukat az egységével, tényleg kiderül, hogy ha nem is felel meg pontosan az aránynak, legalább megközelíti. A legtalálóbb, szinte meglepő az Összhang, melyet e tekintetben a tíz fontos mutat. Annál szembeszökőbb a különbözet a másik kettőnél. Az öt fontos 4 5 grammal, a három fontos meg épen 73 grammal nyom többet, mint kellene. Még két súlydarabunk van, melyek feliratosak. A 9. sz. példánynak felirata PXX.X, azaz P(ondo) XXX, vagyis harmincz fönt. Annyira csonka azonban, hogy eredeti teljes súlyát vajmi nehéz volna kiszámítani. Annyi valószinű, hogy sohasem nyomta az egység harminczszorosát. A másik súlydarabbal (8) még rosszabbul állunk. Nemcsak maga a súly tetemesen csonka, felirata is hiányos. A meglevő jegyek 1 10 fontosnak jelzik. Ennyit semmiesetre sem nyomott. A hiányzó harmadrészt hozzászámítva eredeti súlya ugyanis legfölebb 3500 gramm lehetett. Vagy hibás tehát a felirat, vagy pedig más az értelme, a mit legbiztosabban akkor dönthetnénk el, ha hiányzó elejét ismernők. A még hátralevő tíz darabról kevés mondani valónk van. Egy-kettőről már megjegyeztük, hogy aligha voltak tulajdonképeni súlyok. A mennyiben pedig a többiek kétségkívül azok voltak, a mérési eredmények maguk mondják meg, körülbelül hányszorosát képezték az egységnek. Van köztük, mely körülbelül az egység kétszeresét (2. sz.), négyszeresét (4. sz.), hatszorosát (6. sz.), tizenötszörösét í 12. és 13. sz.), huszonötszörösét (15. sz.) és ötvenszeresét ( 16. sz.) nyomhatta. Szóval, ha ezek közé veszszük a fönnebb leírt három, öt, tíz és harmincz fontosokat, oly szép és érdekes sorozatát bírjuk a különböző nagyságú súlyoknak, a minő másutt egy helyütt aligha került napfényre. Súlyaink természetesen csak a szakember előtt bírhatnak érdekkel. Akadt * V. o. Hultsch, Griechische und römische Metrologie. 115. 1.