A BTM Aquincumi Múzeumának ásatásai és leletmentései 1996-ban (Aquincumi Füzetek 3. Ásatások 1996-ban Budapest, 1997)

3. Előzetes jelentés a helytartói palota szondázó jellegű kutatásáról (H. Kérdő Katalin)

jógyártás történetével. Ez a tény sajátos módon egyszersmind megpecsételte e páratlan műemlék sorsát. A hajógyár idetelepülése előtt a területet kaszálónak használták, a romok a föld alatt érintetlenek voltak. Az első falmaradványokra a Vidra nevű kotróhajó bukant 1836-ban, a kikötői öböl mélyítésénél. Az első feltárásokra az 1851-57. években került sor, a feltárt romok „római fürdők" néven váltak ismertté. A mozaikos, falfestményes helyiségekben azonban a gyár raktárakat rendezett be, melyek kiürítésére csak 1877-ben került sor. Ekkor a romokat faajtókkal lezárták. Azonban 1941-ben, amikor a DGT (Dunagőzhajózási Társaság) újabb földmunkái során bejelentette, hogy mozaik- és falfestménytöredékek kerültek elő, az ásatást vezető Szilágyi János megállapította, hogy a romok fölé mégiscsak raktárakat és lakóházakat építettek. Mivel a terület már ekkor, az ásató szavaival élve „elsőrendű hadiüzem" volt, a feltárás lehetőségei korlátozottak voltak. Akadályozták a munkát az üzemhez tartozó, még használatban lévő ill. megszüntetett épületek falai és a csőrendszerek. Mindezek ellenére sikerült a központi épület keleti traktusát feltárni. Ekkor még a falak két-három méter magasan álltak. wall paintings were turned into the shipyard's storage facilities. They were emptied in 1877 and the ruins were closed off with wooden doors. In 1941, however, the discovery of additional fragments of mosaics and wall pamtings was reported during earthmoving by the Danube Steamboat Company. The archaeologist János Szilágyi discovered that both storage rooms and habitations had been erected above the ruins. Since by this time the area became, as the excavator put it, "a military installation of prime importance", the possibilities for archaeological investigations were rather limited. The work was hampered by both active and abandoned constructions of the shipyard as well as the associated system of pipes. In spite of all these difficulties, the eastern section of the central portion of the Roman building could be excavated. At that point, the walls still stood 2-3 m high. During the course of excavations in 1951-1953, the palace's southern section came to light, together with the inner courtyard that included the sanctuary. In addition, the eastern side of the northern bath wing was also recovered. The result of these excavations, interrupted at the end of 1956, was the site plan as it is known today and the identification of its respec-