Országgyűlési Napló - 2022. évi őszi ülésszak

2022. december 7. szerda - 45. szám - Az ülésnap megnyitása - A magyar kultúra napjáról szóló előterjesztés összevont vitája - ELNÖK: - KÁLMÁN OLGA (DK): - ELNÖK: - HOLLIK ISTVÁN (KDNP): - ELNÖK: - DR. HILLER ISTVÁN (MSZP):

1903 Ez a javaslat szimbolikus, hiszen első ránézésre valójában nem változtat azon, ami eddig is több évtizedes gyakorlat volt. Önök felelevenítették ennek a történetét; helyesen tették. Az elmúlt évtizedekben, a rendszerváltás hajnalán, alatta, majd utána, egymást követő kormányok időszakában a magyar kultúra napját, január 22-ét ünnepeltük, történetesen a Himnuszunk megszületésének, egészen pontosan letisztázásának napját. E tekintetben tehát ez az előterjesztés szimbolikus, hiszen nem valami újat hoz létre, hanem egy meglévőt foglal egy másfajta jogi keretbe, nemzeti emléknappá nyilvánítva. Ezért azt kell fölvetni, hogy milyen erejük van a szimbólumoknak. Szívesen fölhívom a figyelmüket arra, hogy a himnusz eredendően egy görög, latin eredetű közszó - dicsőítő ének -, a mi anyanyelvünkben azonban, éppen Kölcsey művének köszönhetően, amelynek a Himnusz címet adta, ez a műfaj egy konkrétummá vált. Nem kétséges, hogy a megzenésítés, maga a vers alkalmas arra, hogy a múltat áttekintve leginkább a jövőről szóljon. Érdekes azt felvetni, hogy a Himnusz szövege - miközben egy történeti áttekintés - sokkal inkább szól a minden aktualitását tekintő jövőre, semmint arról, hogy mi volt. E tekintetben alkalmassá tette önmagát a költeményt arra, hogy egy közösséget, egy nemzetet összekössön. Más tekintetben érdemes fölvetni azt is, hogy persze más nemzeteknek is vannak himnuszaik, és a nemzetek nem egy időben jöttek létre. Kérem, nézzék meg azokat az országokat, amelyek függetlenségüket, szabadságukat, nemzeti identitásukat a közelmúltban alakították ki, az ’50-es, ’60-as vagy akár a ’70-es években, nincsen olyan ország, nemzet, amely ne tartaná fontosnak, hogy legyen egy olyan dal - mi úgy mondjuk, himnusz -, amely azonosítja önnönmagát és meghatározza a közösséget. Ezért feltétlenül meg kell emlékezni arról is, hogy mi is az az identitás, az az önazonosság, aminek a szimbolikus kifejeződése nálunk többek között a Himnusz. Az identitás egybefogja a múltat, a hagyományt, a tradíciót és a jövőt, a jövőképet, az innovációt, ezért a kultúra ennek az egységnek, tradíciónak és innovációnak, hagyománynak és jövőnek a közössége. Amikor néhány hét múlva, már az új esztendőben Kölcsey munkáját úgy ünnepelhetjük, hogy kétszáz éve annak, hogy bevégezte ezt a művet, akkor helyes dolognak tartom, hogy ezt a szintén szimbolikus dátumot megragadjuk arra, hogy nemzeti emléknappá nyilvánítsuk január 22-ét, a magyar kultúra napját. A kultúra napja fölhívja a figyelmet ugyanakkor arra is, hogy éppen hol tartunk, és nem megelőzve január 22-ét, de mégiscsak, minthogy a magyar Országgyűlés 2022-ben, ebben az évben vélhetően utoljára ül össze, és a jövő évi, 2023-as ünnepnap nem parlamenti ülésnap, érdemes ezt a kettőt összekötni. Ezért miközben a Ház falain kívül lesz arra mód, hogy január 22-én, a jövő évben, tehát kétszáz évvel a Himnusz letisztázásának - nyugodtan nevezzük megszületésének - dátumán ugyanúgy, mint Kölcsey és ugyanúgy mint a Himnusz, fölvessük a múltat, ugyanakkor a jövőről beszéljünk. Vannak - és én azok közé tartozom -, akik azt az időszakot, amiben élünk, az energiaválság által kialakított helyzetet a magyar kultúra intézményeire nézve veszélyesnek látjuk. (8.50) Ez nem kormánypárti vagy ellenzéki hozzáállás, ez kultúrapárti hozzáállás. Ezért kérem szépen, hogy közösen gondoljuk végig, melyek azok a folyamatok, amelyeket támogatnunk kell, és melyek azok, amelyekkel szemben még akkor érdemes fellépni, és amelyekre még akkor érdemes felhívni a figyelmet, amikor nem következtek be, hogy ne akkor kerüljünk olyan szituációba, amely már majdhogynem változtathatatlan. Mindannyian tapasztaljuk a közösségünk életében, az országunk, sőt a nemzet egészének tekintetében, hogy ez a válság a kultúrára is hat, a kultúra intézményeire is hat. Tucatjával zárják be önkormányzatok, alapítványok, sőt egyházak azokat a kulturális intézményeket, amelyeket kínkeservvel vagy éppenséggel nagy adakozásból - legyen az egy helyi közösség, egy egyház vagy egy alapítvány - hoztak létre. Az ember érti, amikor fenntartani pillanatnyilag nehéz vagy nem képes egy közösség mindazt, amit értékként felhalmozott vagy magát az intézményt - nem beszélve azokról a társainkról, akik a kultúrát ott ébren tartják, a művelődési házak dolgozóiról, könyvtárak, levéltárak, galériák hozzáértő munkatársairól beszélek most, az ember érti -, hogy ez ideiglenes. De kérem szépen, engedjék meg, hogy ezen a napon, amikor 2022-ben a kultúra ügyében a magyar Országgyűlésben, a parlament épületében vélhetően utoljára van módunk beszélni, azt a féltésemet hadd osszam meg önökkel - nyilván nehezen viselve, de megértve, hogy ideiglenesen, külső körülmények miatt sok-sok tucat kulturális intézményünk tart zárva -, hogy látok és hallok olyan szándékot, amely azt fejezi ki, hogy igazából ez egy alkalom; e tekintetben kimondottan pejoratív tartalommal használom a szót. Alkalom, amikor kizárólag költségvetésre hivatkozva - most nem feltétlenül a központi költségvetésre, hanem a szó köznapi értelmében vett költségvetésre gondolok - látják néhányan ezt úgy, hogy ezeket a most ideiglenesen bezárt vagy működésüket felfüggesztett intézményeket ne is nyissák, ne is nyissuk újra. Ebben én veszélyt látok, mert az alkalom világos, de az alkalom nem jelenthet apropót. Ezért most, még 2022 decemberében - őszintén remélve, hogy bár rövid távon nem nagyon látom, hogy a helyzet javulna, de nyilván lesz olyan időszak, amikor ismét inkább a bőségről, mint a szűkösségről kell és lehet beszélni - szeretném felhívni a figyelmüket arra, amit most szükségszerűnek és e tekintetben természetesnek tartunk, hogy ezt ne fogadjuk el állandónak. Mert bármilyen furcsa, szükség van egy kisvárosban a galériára, arra a művelődési házra, amely évtizedek óta ott áll, és igazából majdhogynem az utolsó lehetősége a közösségnek arra, hogy