Országgyűlési Napló - 2021. évi tavaszi ülésszak

2021. május 18. kedd - 198. szám - Egyes törvényeknek az egyszülős családok életkörülményeinek javítása érdekében történő módosításáról szóló előterjesztés általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről:

2133 Felteszem a kérdést, államtitkár úr - önök itt most 50 százalékot 80-ra változtatnak, kicsit kozmetikáznak, egyébként jó irányba a jelenlegi helyzeten -: miért nem jelentjük ki azt, hogy ha valaki nem tud hozzájutni ehhez a tartásdíjhoz, az állam ennek teljes összegét megelőlegezi, odaadja a családnak azonnal, nem egy hónap, nem három hónap tötymörgés után? Nem várunk hónapokat arra, hogy a behajthatatlan követelés felduzzadjon, hanem mondjuk, egy hónapnyi késedelem után már legyen egy olyan vészhelyzeti eljárásrend, aminek értelmében az a gyereket nevelő család, ha nem jut hozzá a neki járó pénzéhez, akkor az állam ideiglenesen helytáll. Nyilván nem engedi el ezt az összeget annak, akinek a tartásdíjat meg kell fizetni, majd attól behajtja az állam. Azt látjuk, hogy ahol a visszaélések kockázata felmerülhet egy ilyen pofonegyszerű rendszer esetében, ott annyira minimális megállapított összegekről beszélünk jellemzően, hogy a költségvetést komoly veszély ezzel nem fenyegeti. Tehát én arra kapacitálom önöket, hogy itt jó pár jó irányú paragrafust fogjanak meg, talán vegyék ki módosítókkal, egyszerűsítsék le az egészet. Az egyetlen jóhiszemű megoldás az lenne, hogy aki nem jut a tartásdíjához záros határidőn belül, a teljes összeget mindenféle pilinckázás és összeghatárokkal való bohóckodás nélkül Magyarország finanszírozza meg, aztán hajtsa be attól, akinek azt ki kell fizetnie. Még abban is benne vagyok, államtitkár úr, hogy egy észszerű felső határt állapítsunk meg, bár én nem ismerek a magyar bírói gyakorlatban, mondjuk, 800 ezer forintos megítélt tartásdíjakat. Ha önök igen, akkor világosítsanak fel. De ha akarnak egy észszerű felső kalapot tenni, ám legyen, mindenesetre magyar gyermek és magyar gyermeket nevelő család ne kerülhessen olyan helyzetbe, hogy a jogosan járó tartásdíjat nem kapja meg. Az első javaslatom tehát az, hogy előlegezzük meg a teljes összeget. A második nyilván a bírói gyakorlatra vonatkozik. Független hatalmi ágról van szó, nem akarok beleszólni természetesen a működésébe, de azt látom, hogy a bírói gyakorlat kialakított egy olyan összegszerűségi szokásrendszert, amely azért szubjektíven, de talán mondhatjuk, hogy relatíve alacsony tartásdíjakat állapít meg, viszonylag alacsony az az összeg, amire egy, a család szétválását követően a távolmaradó szülő vagy a nem a gyermekkel élő szülő fizetésre kötelezett. Nagyon sok családban a bírói gyakorlatot felülíró módon kialakult az a rendszer, hogy ilyenkor a távozó - jellemzően édesapa - fizeti a mindennapi szükségleteket, költséget, azoknak a rá eső részét, és ez felülértendő a bírói gyakorlat által megállapított összegen. De miért nem lehet olyan jogalkotási klímát létrehozni, amely lehetővé teszi a bíróságok számára azt, hogy egy kicsit életszerűbben tudjanak gondolkodni ebben a kérdésben? Tehát a második javaslatom egyértelműen az, hogy érjük el, hogy a megállapított díjak valósághűek legyenek, egy tartásdíj esetében három gyerekre ne lehessen 10 ezer forintot megállapítani. Ez szerintem egy teljesen jogos és reális elvárás. Ugyanakkor a hozzánk betérő és hozzánk forduló ügyfelek esetén azt látjuk, hogy sokszor a létező fizetésekhez képest is nevetségesen alacsony díjakról beszélünk, és még annak a behajtása is akadozik. A második javaslat tehát: teremtsünk olyan klímát, hogy érzékelhető, valósághű és életszerű tartásdíjak szülessenek. Azt is látjuk, hogy a behajthatatlansági határ hatról három hónapra csökken. Erről már elmondtam az álláspontomat. Szerintem az egy hónap bőven elég egy családnak a nélkülözésből, és meg kell hitelezni azt előre, aztán majd a fizetésre kötelezetten lehet behajtani. De van ám itt még egy probléma, államtitkár úr! Mégpedig az, hogy bizonyos hónapszám fölött ezeket a követeléseket jellemzően nem lehet behajtani. A harmadik javaslatom tehát az, hogy a tartásdíjjellegű vagy kimondottan tartásdíjhátterű követelések esetén az általános elévülési határidőig toljuk ki ezt az egész történetet, tehát érjük el azt, hogy adott esetben több évre visszamenőleg is be lehessen hajtani a ki nem fizetett díjakat, ne mondhassa senki azt, hogy hát, testvérem, én hat hónapja nem fizettem, a 7-8. hónapra való lejárt kötelezettségemnek nem teszek eleget, hiszen olyan klíma és olyan környezet van, hogy erre engem nem lehet kötelezni. Harmadsorban tehát nagyon fontosnak tartom azt, hogy öt évre visszamenőleg is behajthatóak legyenek ezek a követelések. Az egész történetet még dicsérni is lehet eddig. A 3. §-t én külön szeretném megdicsérni. Furcsa is lenne, ha nem, hiszen az évekkel ezelőtti saját megnyilvánulásomat látom visszaköszönni szinte szó szerint ebben. Persze, tudjuk be, hogy ez a kormány saját szellemi terméke, ne vitassuk el, mégiscsak ők nyújtják be a javaslatot. De azt is látjuk, hogy amellett, hogy tudunk dicsérni további paragrafusokat, az egyszülős háztartások vagy a gyermeket egyedül nevelők problémáinak kevesebb mint 10 százalékát sem teszi ki ennek a javaslatnak a tartalma. Tehát ha önmagában erről vitatkoznánk, ez egy ilyen kegyelmi pillanatot hozhatna létre, ahol mindenki egyetért, és mindenki szereti a magyar gyermekeket, én különösképpen, és nem vitatom el, hogy mindenki így van ezzel a Házban, de a helyzet az, hogy önök mellécsapták a termelési jelentést, amivel viszont már vitatkoznom kell. A családtámogatásokra fordított GDP-arányos összeget rendre emlegeti a kormány; egyébként én is emlegetném, persze, hiszen ez egy nagyon impulzív összeg annak ismeretében, hogy beleszámol a kormány