Országgyűlési Napló - 2020. évi őszi ülésszak

2020. november 19. csütörtök - 169. szám - A Közép-európai Oktatási Alapítványról és a Közép-európai Oktatási Alapítvány részére történő vagyonjuttatásról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - DR. KERESZTES LÁSZLÓ LÓRÁNT (LMP): - ELNÖK: - MAGYAR LEVENTE külgazdasági és külügyminisztériumi államtitkár:

2078 teljesítményét, hiszen reményeink szerint ez az iskola leghamarabb ’22-ben, legkésőbb ’23-ban meg tudja nyitni kapuit. A sikernek egyértelmű mércéje lesz, hogy meg lesz-e töltve ez az iskola hallgatókkal, elsősorban is olyan határon túlról érkező hallgatókkal, akik nem magyar anyanyelvűek. Márpedig ahhoz, hogy megszólítsuk ezeket a nem magyar anyanyelvű, régiónkbeli fiatalokat, ahhoz nekünk valami olyat kell nyújtanunk, ami túlmutat az átlagoson, túlmutat még a magas színvonalon is, valami egészen kiválót, kimagaslót, vonzót, világszínvonalút kell felmutatnunk. Itt rákanyarodnék a sokszor említett költségtételre. Ez a 2 milliárd forint az indulásra, a tervezés megkezdésére, az alapítvány fenntartására a következő pár évben elegendő lehet, de szeretném azt előrebocsátani, hogy komoly összegekkel fogunk dolgozni, hiszen egy ilyen iskola fizikai kialakítása, utána az évi fenntartása borsos összegeket fog kitenni. Azt gondolom, hogy járvány, krízishelyzet idején sem szabad lemondani arról az igényünkről, hogy távlatokban gondolkodunk, távlatokra tervezünk, stratégiai íve van a gondolkodásnak. Nyilván a fókusz a védekezésen van, a frontvonalon van, oda kell most az erőforrásokat koncentrálni, de ez nem egy kizárólagosság. A háttérben miért ne folyhatna olyan irányú és tartalmú gondolkodás, ami egy évtizedes kitekintésben próbálja meg erősíteni Magyarország regionális pozícióit? Az alaptétel az, még egyszer, hogy Közép-Európa népeit közelítsük egymáshoz, és ennek a legjobb eszköze, azt gondolom, ha fiatalon olyan élményeket szerzünk a honfitársainknak és a körünkben élő népek gyermekeinek, amelyek egy egész életre meghatározhatják az egymáshoz való pozitív viszonyukat. Kíváncsi volnék arra, hogy akik tegnap a román törvényhozásban, pontosabban pár héttel ezelőtt, ugye, mert tegnap csak kihirdették a törvényt, igent nyomtak a Trianon-törvényre, igent mondtak a megosztásra, igent mondtak az elidegenedettség fenntartására, azok közül hánynak van érdemi személyes élménye Magyarországgal kapcsolatban. Nem arra gondolok, hogy beszélt már egy erdélyi magyarral, hanem arra, hogy fiatalként heteket, adott esetben éveket eltöltve megismerte volna ezt a kultúrát, megismerte volna a magyarokat. Azt gondolom, hogy nagyon kevésnek. Nem merem állítani, hogy senkinek, de biztos, hogy nagyon kevésnek. Ha tíz-húsz vagy harminc év múlva, mert történelmi analógiák elhangoztak, gondolkodjunk bátran ilyen távlatokban, ha akkor kerülne sor egy ilyen kérdés feltevésére, én nagyon remélem, hogy más lesz az alaphozzáállás, mert meglesznek ezek a személyes alapjai annak, hogy a közeledés irányába mozduljunk el. Mi nem akarunk se tíz, se húsz, se harminc évet várni, mi már most szeretnénk ezért tenni, és mint ahogy elhangzott, a régió legnagyobb népeként felelősségünk van abban, hogy közeledjünk egymáshoz, miután sajnos ezt máshonnan nem minden esetben várhatjuk. Ez ebbe az irányba volna egy fontos lépés. Ami a szervezeti kereteket illeti, ahogyan kiviláglott talán az expozéból és a hozzászólásokból, a háttéranyagokból, ez nem egy hagyományos magyar középiskola, ez nem egy magyar gimnázium, ez nem egy magyar tanrend szerint oktató gimnázium, amelynek az a legnagyobb érdekessége, hogy a magyar mellett más nyelvek is megjelennek. Ez egy teljesen más logikában működni hivatott intézmény volna, amely kifejezetten elsősorban a nem magyar ajkúakat célozná, nekik nyújtana olyan nemzetközi akkreditáció szerinti angol képzést, anyanyelvi tanárokkal megvalósított angol nyelvű képzést, ami, még egyszer, a világ élvonalába helyezi ezt az iskolát, és emellett a saját anyanyelvükön is hallgathatnának tárgyakat. Azért senki nem fog idejönni Belgrádból, Bukarestből, vagy teszem azt Krakkóból, Vidinből, lehetne sorolni a régiós nagyvárosokat, hogy itt magyarul és részben a saját anyanyelvén tanulhasson. Vannak kiváló nemzetiségi gimnáziumok Budapesten, és nincsenek tele határon túli, a többségi társadalomhoz tartozó gyerekekkel, azért, mert nem elég önmagában az, hogy egy adott nyelven való tanulás lehetősége fel van kínálva, nekünk nagyságrenddel többet kell adni. Angolt kell adnunk nekik olyan színvonalon, ami nincs más a régióban, olyan környezetet kell biztosítani, ami nincs más a régióban, és a saját anyanyelvükhöz való napi hozzáférést is biztosítani kell, amellett, hogy nyilván a magyarral is meg kell őket ismertetni, noha az, reméljük, azt gondoljuk, önmagában a környezet által is megvalósulhat. Mindezen indokok vezettek bennünket arra, hogy azt javasoljuk, ez ne a közoktatási törvény formai keretei között valósuljon meg. Ez nagyobb rugalmasságot, már a műfaji sajátosság révén is nagyobb rugalmasságot igénylő kérdés, mint amit a törvényi keretek kezelni tudnak. Egyébként a gondolkodás elején azzal indítottunk, hogy megvizsgáltuk a nemzetiségi nyelven oktató magyarországi középiskolákat, amelyek között vannak egészen kiválóak, de azt találtuk, hogy ezt a fajta nagyságrendi