Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. március 10. kedd - 111. szám - Napirend utáni felszólalások: - ELNÖK: - Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik):
685 Takács Éva azt, hogy egyáltalán nőkről ilyen módon még a közbeszédben is beszélni lehessen. Olyan nagy visszhangja volt ennek a kritikának, hogy öt egész évig tartó vitát generált különböző lapok hasábjain. Ő volt az első magyar asszony, aki nyilvánosan hirdette a nők és férfiak intellektuális egyenértékűségét. 1822-ben jelent meg A leánykák házi neveléséről, 1823-ban A házasságban lévő asszonyok kötelességeikről, 1824-ben a Barátságos beszélgetés a földmívelő nép állapotjáról, 1825ben és 1826-ban pedig Egy barátnémhoz írt két levelem nemünk érdekében című két tudományos publicisztikája jelent meg a Tudományos Gyűjtemény első számában. 1828-ban jelent meg a Feleletek a Szent Gellért hegye mellől című műve, 1829-ben jelentek meg a Gondolatok a nap alatt és az Eredeti elbeszélések című művei, és bizony 1935-ben kiadták az Egyetemi Nyomda gondozásában a Magyar irodalmi ritkaságok sorozatban az összes művét. Takács Éva szerint a rendileg vegyes oktatást kell megvalósítani, mert akkor a sors forgandóságának gondolatához szoknak a leányok, és széles társadalmi tapasztalatot tudnak szerezni ebben a körben. Szorgalmazta, hogy a növendékek ne csupán a háziasszonyi teendőket sajátítsák el, hanem minden olyan készséget, amellyel adott esetben később kenyeret tudnak keresni. Egy olyan nagyszerű gyermeket is örökül hagyott a művei mellett, Karacs Terézt, aki 1846-ban elsőként alapította meg Miskolcon leánynevelő intézetét, amelyben először Magyarországon polgárleányok nevelésére is sor kerülhetett. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. Tisztelt Országgyűlés! Napirend utáni felszólalásra jelentkezett Z. Kárpát Dániel képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport: „Meddig még?” címmel. Megadom a szót. Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Trianon gyalázatának 100. évfordulóján, a székely szabadság napja alkalmából meg kell jegyezzük azt, hogy talán harminc évvel ezelőtt, a módszerváltás idején mindannyian kicsit többet vártunk az őshonos magyar kisebbségek és egyáltalán a magyar autonómiatörekvések tekintetében, és sajnálatos módon az elmúlt harminc év e tekintetből és e megközelítésből, ha nem is bizonyult kidobott időnek, önfeladásokkal, elszalasztott lehetőségekkel van tele. És azt is látjuk, hogy bár igen harcos kormányunk van most már tizedik éve, retorikailag nem annyira kemény ebben a kérdésben, mint mondjuk, a migráció tekintetében. Én magam nem emlékszem olyan alkalomra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr száját elhagyta volna a magyar kisebbségeket érintő autonómia kifejezése bármely brüsszeli vagy strasbourgi hadszíntéren. Azt is látjuk, hogy miközben június 4-e a mi szemünkben semmiképpen nem egy ünnepnap, hanem egy masszív, nagyon brutális gyásznap, addig a székely szabadság napja tekintetében nyilván az összetartozásunkra kell gondolnunk, arra, hogy minden magyar felelős minden magyarért, és fel kell hívnunk a figyelmet még egyszer nemcsak arra, hogy a Székely Nemzeti Tanács 2012. január 6ai határozata alapján minden évben ekkor ünnepeljük a szabadság napját, hanem arra is, hogy bizony az őshonos nemzeti kisebbségek tekintetében most is fut egy olyan aláírásgyűjtési kampány, amit minden jóérzésű és demokratikus magyar erő támogathat, én el is várom, hogy támogasson, hiszen minden egyes apró lépés, bármilyen jelentéktelennek tűnik esetleg, hallatlanul fontos a jövő magyarsága, annak megmaradása tekintetében. Sokszor elmondtam ebben a Házban azt is, hogy úgy gondolom, hosszú távon a magyarság Kárpát-medencei dominanciája kizárólag a bölcsőkben képzelhető el és ott alapozható meg, tehát minden esetben annak kellene, illene a támogatási rendszert alárendelni, hogy ne pusztán a gazdasági és hatékonysági szempontok érvényesüljenek, hanem az a magyar megmaradási elv, amelynek teljesen egyértelmű és összetartozást szimbolizáló a lényege, miszerint: mindenki boldogulhasson a szülőföldjén. Nyilvánvaló módon nem lehet az a célunk, hogy az elszakított részekről történő kivándorlás felgyorsuljon, vagy hogy az ott élő testvéreink tömegesen vándoroljanak NyugatEurópába, hanem nyilvánvaló módon az lehet az egyetlen cél, hogy adott esetben egy önálló
