Országgyűlési Napló - 2016. évi tavaszi ülésszak
2016. március 1. kedd (131. szám) - Döntés önálló indítványok tárgysorozatba vételéről - A közoktatás állapotáról szóló politikai vita - ELNÖK: - RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): - ELNÖK: - ANDER BALÁZS (Jobbik):
607 meglévő anomáliák kezelésére? Jól látható, hogy a ko rmányzati oktatáspolitika válasza a minőségromlás több évtizede meglévő kérdésére egy nagyon egyszerű, neoliberális lépés volt. Ami nem megy, ne erőltessük! - mondhatták oktatáspolitikai szakértőik, és ennek jegyében a közismereti órák számát radikálisan c sökkentették. Igen, sokat beszélünk a diákok túlterheltségéről, de a közismereti tananyag szakiskolai oktatása esetében azonban alaposan átlendültek a ló túlsó oldalára, és brutálisan túltolták a biciklit. Nahalka István például csődnek minősítette a lebut ított képzést. (Közbekiáltások a Fidesz soraiból: Ki?) Igen, bizonybizony, ő, kedves képviselőtársak! (Derültség és közbekiáltások a Fidesz soraiból.) Hiszen mégis mire elég a heti egy kommunikáció? Tessék figyelni, mire jó a heti egy kommunikáció, társa dalomismeret, matematika, valamint természetismeretóra? Ez már a birkaiskola disztópikus világa. Maga a Magyar Szakképzési Társaság elnöke nyilatkozott úgy, hogy az alapműveltségi képzés a gőzgépnél is gyengébb hatásfokú, márpedig az is csak 6 százaléko s. Mindezt teszik úgy, hogy az ilyen iskolákba általában tényleg a legrosszabb szociokulturális háttérrel rendelkező diákok érkeznek, tehát esély sem lesz behozni azt a hatalmas lemaradást, amivel itteni karrierjüket kezdik. A hátrányos helyzetűek aránya 2 7 százalék körüli, ami a gimnáziumi átlag háromszorosa, és az összesített középiskolai 12 százalékos lemorzsolódás jelentős részét is ez az egyötödnyi, szakképzésben tanuló diák produkálja. Tehát valóban óriási lemorzsolódási arányokkal szembesülhettünk ez ekben az iskolákban korábban, és érvelhetnek azzal kedves képviselőtársaim, hogy a nyugati duális szakképzési modellek mintájára, ahol a szakmatanuláson van a fő hangsúly, ezt leginkább a közismereti órák redukálásával lehet csökkenteni itt is, hiszen való ban nem bölcsészeket, hanem jó asztalosokat, kőműveseket, lakatosokat szeretnének képezni. Ez egyfelől nagyon helyes, csakhogy a különféle felmérések alapján mért rossz belépési eredmények még tovább romlanak a szakképzési évek alatt. Nem a gimnáziumi kort árscsoporthoz képest, hanem korábbi önmagukhoz képest, tehát mintegy elbutulva az itt töltött évek alatt, és önök erre még rátettek egy lapáttal. Hogy lesz így lifelong learning meg modern gazdasági igényekhez alkalmazkodni képes kompetencia? Mindezt figye lembe véve elmondhatjuk, hogy egyszer használatos, a multinacionális vállalatok futószalagja mellől bármikor eldobható szakmunkásokat képeznek, akik képtelenek lesznek a továbblépésre, a sokat hangoztatott élethosszig tartó tanulás ideájának való megfelelé sre. Az olyan gyakran hivatkozott német duális modell kapcsán el kell mondani, hogy ott a szakképzés a középiskolás diákságból kihasított 50 százaléknyi részesedésével nem azzal kell hogy szembenézzen, hogy merítési bázisa a legproblémásabb gyerekeket ölel i fel, mint itt, nálunk, Magyarországon. Nálunk az oktatási integrációra elköltött források dacára a cigány származású tanulók negyede úgy fejezi be az iskolát, úgy lép ki a munkaerőpiacra, hogy nem szerez sem szakmát, sem érettségi bizonyítványt. Márpedig ez több ezer új, így vagy úgy, de a társadalom nettó befizetői által eltartandó embert jelent évente. Idéztem már máskor, de tökéletesen idevág, úgyhogy ezért megteszem most is: a közeljövő társadalmi nyugalma a hátrányokkal küzdő, problémás gyerekek hely es szocializálásán, felzárkóztatásán, megfelelő nevelésén, oktatásán múlik. Az igazi probléma tehát itt van, és ha figyelembe vesszük, hogy a cigány tanulók száma 20 év alatt megduplázódott, akkor bizony mielőbb tennünk kell valamit. Vannak pozitív példák, kedves kormánypárti képviselőtársaim, például a második szakma megszerzésének a támogatása, de mindez nem elégséges, mert tekinthetik az össztársadalmi válságjelek által leginkább sújtott szakképzők túlterhelt és frusztrált tanárait, a szégyenletesen alul fizetett szakoktatókat a hazai oktatás- és nevelésügy szupermenjeinek, akik majd úgyis megbirkóznak a feladattal, de fokozott állami odafigyelés és pluszforrások nélkül ez nem fog menni. Talán volt kollégáim nevében is mondhatom, sziszifuszi munka, ha a sz akképző és általánosságban egyébként minden iskola a visszahúzó családi környezettel és értékromboló médiával szemben, elhibázott oktatáspolitikával terhelten, egymaga kénytelen megküzdeni ezekkel a
