Országgyűlési Napló - 2016. évi tavaszi ülésszak
2016. május 10. kedd (149. szám) - Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményben Részes Feleinek 21. Konferenciáján elfogadott Párizsi Megállapodás kihirdetéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának megkezdése - ELNÖK: - SCHMUCK ERZSÉBET, az LMP képviselőcsoportja részéről:
2647 kellene vállalnia. Jóval borúlátóbb vagyok, mint köztársasági elnök úr. A párizsi megállapodás előszavát olvasva az embernek olyan érzése támad, hogy hasonlóan az éghajlatváltozási keretegyezmény megszületése óta eltelt 24 évhez, nem történhet jelentős előrelépés az éghajlatváltozás kezelésében Párizs után sem. A bevezető szakaszból ug yanis kiderül, hogy a nemzetközi közösség semmit sem változtatott azon a szemléleten, amely a probléma kialakulásához vezetett. Köztársasági elnök úr is szólt a beszédében arról, hogy ugyanabban a szemléletben, ahogyan a problémák keletkeztek, azokat megol dani nem lehet. A véleményemet alátámasztó bekezdés így hangzik: „…valamint felismerve, hogy a fenntartható életmódok, illetve a fenntartható fogyasztási és termelési minták, amelyekben a részes fejlett országok az élen járnak, fontos szerepet játszanak az éghajlatváltozás kezelésében.” Ez a felismerés döbbenetes és álságos. Először is mindenki számára nyilvánvaló, hogy az éghajlati probléma - hasonlóan minden más környezeti problémához - az itt fejlettnek nevezett, állítólag fenntartható életmódot folytató , továbbá fenntarthatónak nevezett fogyasztási és termelési mintával rendelkező gazdag országokhoz köthető, éppen gazdasági fejlettségük okán. A gazdasági fejlettség azonban nem azonos a valódi fejlettséggel, és valljuk be, eléggé visszás fejlettnek nevezn i egy olyan kultúrát, amikor az tönkreteszi környezetét és feléli jövőjét; ráadásul nemcsak a sajátját, de az egész nemzetközi közösségét is. Másodszor: célszerű tisztázni, hogy a fenntartható termelési és fogyasztási minta, valamint a fenntartható életmód azt jelenti, hogy egy adott nemzet úgy gazdálkodik saját környezetével, hogy annak fennmarad az a képessége, hogy az aktuálisan elfogyasztott természeti erőforrásokat képes legyen újjátermelni. Viszont ha egy ország többszörösét használja az ökológiai kap acitásainak, akkor az bizonyára nem rendelkezik a fenntartható életmóddal, termeléssel és fogyasztással. Az amerikai életmód esetén a Föld lakóinak majdnem öt Föld bolygóra lenne szüksége ahhoz, hogy fedezze életmódjának erőforrásszükségleteit, de az euró pai életszínvonalhoz is majdnem három bolygó kellene, sőt még a magyarhoz is majdnem kettő. Nos, a jelenleg 1,6 bolygót használó emberiség gazdagjai és szegényei különböző módon terhelik környezetünket, a fejlettnek nevezett gazdagok ökológiai adósságát a szegények szerényebb fogyasztásai mérséklik, de amint látjuk, együttesen már ez túl sok. Harmadszor: a felismerés álságos, hiszen a fejlett világ gazdagsága a világ egészéből, annak erőforrásaiból, ökológiai kapacitásaiból táplálkozik. Bármilyen gazdasági eredmény vagy társadalmi jólét, de még a környezetvédelemre költött források is a világ más társadalmainak, természeti környezetének megterhelésén keresztül jönnek létre. Összefoglalva: az éghajlatváltozás megfékezésében tehát nem segíthet, ha fejlett orsz ágok életmódját, termelési és fogyasztási kultúráját exportáljuk az egész világra, hiszen a problémát eddig is ez okozta. Az ellentmondások természetesen nemcsak a preambulumban, de a megállapodás egyes cikkeiben is megtalálhatók. A 2. cikk b) pontja úgy s zeretné javítani az éghajlatváltozás kedvezőtlen hatásaihoz való alkalmazkodás képességét és az üvegházhatású gázok alacsony szintű kibocsátását, hogy az élelmiszertermelést ne veszélyeztessék. Mi, környezetvédők jól ismerjük már az ehhez hasonló megfogal mazásokat. Közelebbről nézve a tényeket: a világ agrárgazdasága közvetlenül és közvetve még inkább jelentős mértékben járul hozzá az éghajlatváltozás kedvezőtlen tendenciáihoz. Az 1,6 milliárd hektár szántóföld talajából több mint 1 milliá rd tonna szén szabadul fel évente, arról nem beszélve, hogy ez a hatalmas terület semmilyen támogató vagy szabályozó ökoszisztémaszolgáltatást nem nyújt, vagyis nem segít, hanem árt az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásban. Miután azonban egy növekvő igényű növekvő népességet kellene még több élelmiszerrel ellátni az évszázad közepéig, nagyjából még 800 millió hektár szántóföldet kellene bevonni a mezőgazdasági termelésbe. Nos, ennyi termékeny terület bevonása csak a magas ökoszisztémaszolgáltatást ny újtó élőhelyek megsemmisítésével lehetséges, amely értelemszerűen tovább növeli a széndioxidkibocsátást, csökkenti az alkalmazkodóképességet és rontja bolygónk önszabályozó képességét.
