Országgyűlési Napló - 2015. évi tavaszi ülésszak
2015. június 1. hétfő (80. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - DR. SZÉL BERNADETT (LMP):
4365 Köszönöm, Var ju László képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Szintén napirend utáni felszólalásra jelentkezett Szél Bernadett képviselő asszony, Lehet Más a Politika: „Így is lehetne vitázni! 3.” címmel. Ötperces időkeretben képviselő asszonyé a szó. DR. SZÉL BERNADETT ( LMP ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Azért indítottam el ezt a sorozatomat, mert úgy látom, hogy a magyar parlamentben rendszerint nem arról és leginkább nem úgy folyik a vita, amelyből az országnak haszna szá rmazhatna, de leginkább azt látom, hogy önök, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, sok esetben nem hallják meg a magyar emberek hangját. Számos szempontból vészterhes időket élünk, és szeretnék kiemelkedő pillanatokat felidézni itt a magyar Országgyűlés ben. Felidéztem már Kéthly Annát, Emmeline Pankhurstot is, és most pedig következzen egy olyan beszéd, ami itt hangzott el, nem is olyan messze ettől a háztól, konkrétan a Kossuth tér másik oldalán, most pénteken, a szociális dolgozók tüntetésén. Varga And rea, az Autonóm Területi Szakszervezet elnöke volt az, aki ezt a beszédet elmondta. „Fájdalmas felismerés született bennem. Az, hogy nem tudom, mit mondjak. Mert vannak helyzetek, amikor a szavak már nem találnak célba. Vannak helyzetek, amikor a beszédnek már nincs ereje. Vannak helyzetek, amikor a mondatok már nem tudják kifejezni azt, amit legbelül érzünk. És bár úgy állunk itt, hogy torkunk szakadtából kiálthatnánk, mégsem tesszük. Nem tesszük, mert… Mert mi már mindent elmondtunk! Elmondtuk a nyomorunk at, a kilátástalanságunkat, a reménytelenségünket. Elmondtuk a kétségeinket, elmondtuk a félelmeinket. Elmondtuk, hogy a létminimum alatt van az átlagbérünk. Elmondtuk, hogy a létbizonytalanság soksok kollégánkat napi szinten fenyegeti. Elmondtuk, hogy me gbecsülés nélkül nem lesz, aki itt maradjon és dolgozzon. Elmondtuk, hogy elveszik tőlünk a jól végzett munka örömét. Elmondtuk, hogy az ágazat mind a 93 ezer tagjának szüksége van a megbecsülésre. De azt is elmondtuk, hogy fontos nekünk a munkánk, és szer etnénk azt jól elvégezni. Hogy aki a szociális ágazatban eddig a pályán maradt, az hivatásának tekinti a szakmáját, annak fontos érték az ember. Mert miről szól a mi munkánk? Az emberről. Nem általában az emberekről, hanem Pistikéről, Piroskáról, Józsiról és Éváról, meg Kati néniről és Béla bácsiról. Róluk, akik ma ebben a társadalomban a legkiszolgáltatottabbak, akiknek a szavazatáért nem hajol le a hatalom. Mi úgy küzdünk a súlyos társadalmi jelenségekkel, hogy közben ezekért a végtelenül kiszolgáltatott, válságban lévő emberekért dolgozunk! Mi a szegénység ellen küzdünk és nem a szegények ellen! Mi a hajléktalanság ellen küzdünk és nem a hajléktalanok ellen! Mi a saját és családunk gazdasági kivándorlása ellen küzdünk és nem a gazdasági bevándorlók ellen! Vajon ezért nem vagyunk elég jók a hatalomnak? Nekünk már nincs mit mondanunk. Nincs mit mondanunk, ha a szociális ágazat felelős államtitkára úgy nyilatkozik, nem érzi kudarcnak, hogy a kormány újabb többhetes tologatás után levette a napirendről a szakm a béremelési terveit, és az ágazat életpályamodelljéről sem születik egyhamar döntés. Nekünk már nincs mit mondanunk, ha azt mondja az ágazatért felelős államtitkár, hogy ma »ebben az ágazatban nagyon sokan dolgoznak, akiket emberek közelébe sem lenne szab ad engedni, nemhogy szociális munkára«. Ezt rólunk mondta, rólad és rólad, aki kitartottál éhbérért a hivatásodban. És még azt is mondta az államtitkár, hogy »ez a következménye annak, amikor egy szakmát hosszú távon leértékelnek«. Most nem ezt folytatják? És akkor itt véget ér a párbeszéd! Ezért arra kérlek benneteket, fél percre hallgassunk el. Több ezer ember dermesztő csöndjébe sűrítsük be minden panaszunkat, minden keserűségünket. Maradjunk most néma csendben, és mutassuk meg a csend erejét! (A képvise lő rövid szünetet tart.) És most együtt kiáltsuk: elég volt! Elég volt a hazugságokból és a hitegetésből. Elég volt az ámításból! Elég volt a becsapásból! Elég volt a megosztásból! Kollégák! Barátaim! Elég volt a felesleges beszédből! Itt a tettek ideje! K eressük meg egymást! Szociálisok, egészségügyiek, pedagógusok, rendvédelmiek, vasutasok, vegyészek! Magyar munkavállalók! Fogjunk össze, együtt mutassunk erőt, hogy elérhessük a céljainkat, mert elég volt a becsapásból és a kisemmizésünkből!”
