Országgyűlési Napló - 2013. évi tavaszi ülésszak
2013. május 23 (281. szám) - A nemzetiszocialista vészkorszak történelmének a fiatal generációk körében való minél teljesebb megismertetése, valamint az emlékezetkultúra fontosságának tudatosítása érdekében szükséges egyes intézkedésekről szóló országgyűlési határozati javaslat; ... - ELNÖK (dr. Latorcai János): - LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
4219 legyen a jövőre. Igen, nehéz, minden korszakban nehéz a közös emlékezetet megteremteni a múltról, hiszen nemcsak a politikai oldalaknak vannak külö nböző értékeik és szemléletmódjaik, hanem nagyon különböző családtörténeteink is vannak. Nem tudom, hogy jó vagy rossz, én abban a helyzetben vagyok, és úgy hallottam, hogy Révész Máriusz is hasonló, különböző oldali családi emléket idéz fel, hogy nagyonn agyon más ágát élte át a családom apai és anyai ága a lehetséges történelmi sérelmeknek. Összejött minden. Sok magyar család van így, de sok magyar család szintén nagyon fájdalmasan csak az egyik oldali sérelmeket élhette meg. Én tulajdonképpen annak köszö nhetem a születésemet, hogy két nagyon különböző élményanyag nyomán találkozhatott leendő apám és anyám Debrecenben. Apám, aki fiatalemberként akkor már megjárta a Donkanyart és szerencsére élve hazajött - sokaknak ez nem adatott meg , már éppen úgy gond olta, hogy az újabb történelmi kalandban már nem vesz részt, és a katonai egységét nem követi Ausztriába és Németországba, ez már a háború vége felé volt, hanem meglépett, ha úgy tetszik, katonaszökevény lett, és elindult nyugatról, történetesen azért Debr ecen felé, mert színházi ember lévén azt olvasta, hogy ott már vége az ostromnak, a színház viszont kiürült, és talán akkor ott lehetne új színházat csinálni. Katonaszökevényként ő nyilván egyik oldalról élte meg, ami ’4445ben történt. Anyám viszont ugya nezeket a hónapokat egy ruhásszekrényben töltötte a pincébe zárva húgával és barátnőjével együtt, mert féltek - joggal féltek szép fiatal lányok lévén - a szovjet katonák erőszakától. Két nagyon különböző módon megélt történelem, de én nem lennék, ha ezt a kétfajta történelmet legalább egy időre nem lehetett volna egy közös családi történelmi emlékben feloldani, amiben mindkettejük igazsága szerepel, mert mindkét élmény egyformán igaz volt. Az a dolgunk, legalábbis demokratikus és demokráciára törekvő párto knak, hogy megpróbáljuk a különböző családtörténetek közös történelmi élménnyé oldását magunknak és a jövő generációnak is segíteni. Hadd kezdjem a baloldallal! Kell hogy mi, baloldaliak értsük, hogy a legszélesebb értelemben vett úgynevezett nemzeti közép osztály hányfajta frusztráción és megpróbáltatáson ment át, akár a Móriczregények világától kezdve nyilván az összes neveltetési értékét elvevő ’45 utáni helyzetig vagy akár a rendszerváltást követő, szintén történelmi ingatagságot jelentő viszonyokig. Ke ll hogy értsük ezt. Kell hogy értsük az ilyen széles értelemben vett nemzeti vagy történelmi középosztály sérelmeit. De kell… - nincs is de. És kell hogy mások is értsék, miért fáj olyan sokaknak a Horthynosztalgia, hogy miért fáj olyan sokaknak, ha épp a z 1944es történelmi idő képére alakítjuk vissza a Kossuth teret. (Felzúdulás a kormánypárti sorokból.) Kell azt is érteni, és kérem, hogy értsék és ne zúgjanak, hogy nagyon sokaknak ez a korszak akár a szociális kisemmizést, akár ha már holokausztról van szó, a származási okokból való kirekesztést, akár a halálig, a gyilkosságig eljutó kirekesztést jelentette, és nem úgy emlékeznek rá, mint esetleg mások. Amíg meg nem értjük egymás sérelmeit, addig itt nem lesz nemzet, és addig egyetlen kormány sem nevezhe ti majd magát joggal nemzeti kormánynak. És igen, kell, hangzott el erre a KDNPs kolléga előterjesztésében mondat, kell hogy a demokratikus pártok saját maguk tagjai és hívei felé is kifejezzék ezt a normát, hogy ne relativizálják senkinek a történelmi sé relmét. Elhangzott Zuschlag János neve, aki valóban beleillett ebbe a történetbe. Zuschlag János az eseményeket követő héten már nem volt parlamenti képviselő. Frakcióvezető voltam akkor. Nem mondom, hogy fájdalommentes műtét volt. De mégis úgy gondolom, a magunk számára is és mindenki más oldal számára is, aki esetleg hasonló lépéseket valamilyen okból nem tud megtenni, hogy nem tűrhetjük saját sorainkban sem a történelmi sérelmek bagatellizálását, relativizálását és ezzel mások fájdalmának semmibevételét. Ennek a bizonyos megfelezett történelemnek, amiben egyre inkább élünk, számos csapdáját tapasztalhatjuk. Az elsőre utaltam. Nem tudunk valódi nemzeti szolidaritást kialakítani, ha éppenséggel ellenirányú folyamatok hatnak, és hol a történelem egyik, hol m ásik részét próbáljuk kiiktatni a nemzeti történelemből.