Országgyűlési Napló - 2012. évi őszi ülésszak
2012. október 8 (226. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (Lezsák Sándor): - BODÓ SÁNDOR (Fidesz):
1687 Köszönöm szépen a szót. Elnök Úr! Tisztelt Ház! 96 esztendeje annak, hogy az első világháború derekán, 1916 őszén a Magyarország keleti vármegyéit ért román katonai támadás miatt vándorbotot kellett fogni a székel ységnek. A keleti végeken ezredév óta őrt álló népünk ezúttal a magyar Alföld irányába vette a menekülés útját. Több mint 206 ezer ember indult el gyalog, ló, tehén- vagy ökörfogaton, illetve vasúti szerelvényekkel, hogy a menekülés végcéljaként a kijelöl t helyeken fedélhez, élelemhez jusson. A hatalmas áradatban vonaglott a Székelyföld - írta Váczi József 1916 őszén a helyi lapban. Egy nép menekült, vitték magukkal, amit a gyors szedelőzködés óráiban megfoghattak, a legtöbb esetben még állataikat is, amel yeknek java része áldozatul esett a kimerítő vándorlásnak, vagy egyszerűen kényszerűségből túladtak rajtuk útközben, hogy árából betevő falathoz jussanak. Az életerős, hadra fogható férfiak az egész ország területéről a háború valamelyik hadszínterén ontot ták a vérüket, így hát a menekülő nép főként gyermekekből - mert sokgyermekesek voltak a székely családok , édesanyákból és idős emberekből állt. Ennyi maga a tény, de nézzük azért az előzményeket is! A belügyminisztérium rendeletben szabályozta az ellens éges betörés esetén követendő magatartást. Ennek értelmében csupán azokat az értékeket szállították volna el, amelyeknek az ellenség hasznát vehette volna, elsősorban is a fegyvert fogható lakosságot. A helyi hatóságokat viszont a helyükön hagyták volna az utolsó percig, sőt az elöljáróságoknak még akkor is a hivatalukban kellett volna maradniuk, hogy az ellenség által megszállt területen a helyben maradt lakosság érdekeit képviselni tudják. A hadsereg azonban általános érvényű evakuálást, kitelepítést szor galmazott: mindenkit és mindent kényszer útján kívánt eltávolítani. Végül olyan megállapodás született, hogy: a fegyvert fogható lakosság távolíttassék el és az is a határ menti vármegyékből; a lakosságnak fegyvert nem fogható része és a harcászati célt ne m szolgáló egyéb anyagok ne mozdíttassanak el; aki ennek dacára is menekülni akar, annak erre segítség nyújtandó; a mozgósított vármegyék és a Maros között fekvő terület pedig csak készenlétbe helyeztessék, de onnan semmi ne mozdíttassék el. Nos, mindez szép, forgatókönyv szerint megvalósuló történet lett volna, ám a hatóságoknak a román betörés hírére pánikba esett lakosság körében nem sikerült fegyelmet tartani. Idézzük ismét a szemtanú, Betegh Miklós erdélyi kormánybiztos szavait, aki a köv etkezőképpen látta a történéseket: Az ellenséget még sohasem látott nemzedék, mint az égő házban rekedt emberek, elvesztette a fejét, nem hallgatott semmi okos szóra. Amikor az asszony látta, hogy viszik a fegyvert fogható lakosságot, eltávozásra kényszerí tik a család fejét, fiát, ki addig a gazdaságot tartotta, viszik az ökröket, gabonát, takarmányt, többé őt sem lehetett visszatartani. Emberileg nézve érthető is volt ez. Miért is maradjon az a szegény feleség vagy anya otthon, kinek elvitték a férjét, fiá t, elhurcolván mindazt, amivel a gazdaságot folytatta? Csakhogy az asszonyfutás a gyermekeket is magával vonta, sőt, több esetben haldokló beteget is akartak magukkal vinni. Látva a határ menti vármegyék mozgalmát, megindultak azok a vármegyék is, amelyek ezeken innen feküdtek, és mozgósítva nem voltak. A szekéren menekülők utazása rendezettebb volt, megállapították még az első napokban, hogy melyik falu melyik úton haladjon, melyik útkereszteződésnél melyik adjon a másiknak előmenetelre előnyt. Nos, hát il yen körülmények között menekül több mint kétszázezer ember, és a magyar kormányzat, a belügyminisztérium nyilván kijelölte, hogy melyik vármegye melyik vármegyét fogadja be: Csík és MarosTorda vármegye menekültjeinek Hajdú és Szabolcs vármegyét, a szebeni eknek, az alsófehéreknek BácsBodrog vármegyét, a brassóiaknak és a nagyküküllőieknek Torontál vármegyét, a fogarasiaknak Csanád vármegyét, a kisküküllőieknek Csongrád vármegyét, míg a Hunyadiaknak Arad vármegyét jelölte ki ideiglenes tartózkodási helykén t. A meghatározott kényszerlakhely elérése a közlekedési nehézségek miatt azonban nem minden esetben volt megvalósítható. Mivel sokan rokonaiknál kerestek menedéket, a sorsüldözött erdélyi lakosság végül szétszóródott az egész ország területén. A gazdagabb és tehetősebb polgárság
