Országgyűlési Napló - 2012. évi tavaszi ülésszak
2012. február 21 (165. szám) - A kommunista diktatúra által kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája - ELNÖK (Lezsák Sándor): - MILE LAJOS, az LMP képviselőcsoportja részéről:
528 fel néhány helyszínt, amelyek a Hortobágyon és annak környékén találhatók: Arkus, Borsóstanya, Borzas, Elep, Kócspuszta, Kónyatanya, Kormópuszta, Lenintanya, Mihályhalma, Tedej. Tudtommal összesen 12 ilyen tábor működött. A harmadik intézkedés az internálás, ebben az esetben az úgynevezett veszélyes elemeket minden teketória nélkül a recski munkatá borba hurcolták, ahol embertelen körülmények között brutálisan nehéz fizikai munkát kellett végezniük. Bátran nevezhetjük ezt lágernek, kényszermunkatábornak. Létezett még a munkaszolgálat, aminek kiötlése nem kis leleményről tanúskodik, bár volt honnan ta pasztalatokat átvenni, ez főleg a kulákokat érintette. Besorozták őket a hadseregbe, ott mint osztályidegen, veszélyes elemeket fegyveres szolgálatra alkalmatlanná nyilvánították, és mint ilyeneket már vitték is őket a munkatáborokba. És tudunk még az úgyn evezett rabmunkáltatásról, ebben az esetben a bebörtönzötteket kényszerítették munkára, ám ami még ördögibbé és megdöbbentővé teszi ezt az eljárást, hogy így járt a Szovjetunióból hazatért hadifoglyok jó része. Ezek csak a fő kategóriák - de hányan voltak olyanok, akik elmenekültek, odahagyva mindenüket, hogy valahol, valahogy meghúzzák magukat. Velük együtt csak a Budapestről 1951. május 21. és július 18. között elhurcoltak, elmenekültek számát 13 670re tehetjük. És nemcsak Budapestről, nemcsak a déli és nyugati határvidékről kényszerítettek embereket táborokba, hanem olyan kisebb városokból is, mint például Várpalota, Siklós, Komló, Nagyatád, Hatvan, vagy éppen említhetnénk a kunmadarasi kitelepítést, amikor még 1953 januárjában is 150 embert szállítottak a Hortobágyra. Ne feledjük, hogy mindezzel párhuzamosan zajlott a kuláklisták készítése, a gazdák üldözése. Én az áldozatok közé sorolom azokat a vidéki embereket is, akik éppen a kulákozás elől, a padláslesöprés elől, a bebörtönzés, a meghurcoltatás elől menekültek el otthonról. Gyakran annyira titokban, hogy még a családjuk is csak jó idő elteltével tudta meg, élneke. Nem szóltak még a feleségüknek sem, mert ha ő sem tudja, akkor nem tudják kiverni belőle, hová lett az ura. Elmenekültek, és ha sikerült, sokan közülük valamelyik szocialista nagyberuházásnál, építkezésnél álltak be segédmunkásnak, kubikosnak, bárminek, csak dolgozhassanak. Asszonyaik pedig, már akinek sikerült eljutni, takarították a párttitkárok irodáinak ablakait, szedték utánuk a csikke ket. A gyerekek szerteszéjjel, rokonoknál, ismerősöknél, ők pedig aggódtak és sóvárogtak, hogy vajon mikor tehetik be újra a lábukat a saját portájukra. Nagyon helyesen teszi a határozati javaslat, hogy azokról is megemlékezik, akik emberségesen bántak a h ozzájuk telepítettekkel. “Befogadóink kedvesek voltak.” - mondja az egyik áldozat. “A hatóság eredetileg a hátsó szobát foglalta le számunkra, mégis a tisztaszobát adták át nekünk a háziak.” Tudni kell, a háziak ezzel nem kis kockázatot vállaltak, hiszen a kommunista uralom bornírtsága arra is kiterjedt, hogy szemmel tartsa, ki nem tekinti kellő mértékben ellenségnek az osztályidegent, ki nem tartja be a “ne csak őrizd, gyűlöld is” parancsát. (14.50) Ezek a gazemberek jól érzékelték a veszélyt, hiszen minde n szolidáris gesztus, minden emberséges megnyilvánulás egyegy lázadás volt az általános embertelenség ellen, a gyalázat létjogosultságát kérdőjelezte meg minden átadott tisztaszoba, minden tányér leves, minden szelet kenyér vagy akár egyegy megértő, rész vétteli mosoly, titkos simogatás. Tisztelet, köszönet és hála nekik, a legapróbbakért is. Ezek az emberek példát mutattak arra, hogy a diktatúra legyőzhető, és nem csak fegyverekkel győzhető le. Ennek az egész pokoli időszaknak a nyomai nemcsak az elhurcol tak későbbi életében, lelkük legkisebb rezdüléseiben maradtak meg kitörölhetetlenül, hanem az őket követő generációk viselkedésében, világhoz való viszonyában érzékelhetők maradtak talán mind a mai napig. Ez a határozat tehát nemcsak egy erkölcsi adósságot törleszt, nemcsak a nemzet önismeretének egyik fontos elemeként kezelendő, hanem a felejtést is szolgálnia kell. Kicsit talán segíthet, hogy ettől a korszaktól végképp megszabadulva a kimondás, a megértés és a méltó megemlékezés módján végre elfelejtjük a csengőfrász okozta riadalom reflexeit, a reflexeket az utódokban is. Az ilyen emlékezés segít elfelejteni a szorongást, ha hivatalos helyiségbe kell benyitni, ha a hatóság felkeres, ha
