Országgyűlési Napló - 2012. évi tavaszi ülésszak
2012. március 6 (169. szám) - „Megemlékezés napja a kuláküldözések idején tönkretett magyar gazdákról” szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája - ELNÖK (Jakab István): - VARGA LÁSZLÓ (KDNP), a napirendi pont előadója:
1348 hektárt, hanem kataszteri holdat meghaladó tulajdon, vagy öt hold szőlő vagy gy ümölcsös, vagy cséplőgép, vagy malom tulajdonosa felkerült a hírhedt kuláklistára. Elindult az, amit ma már nem tudnak fiataljaink, ha azt hallják, hogy padláslesöprés. Nem a tavaszi nagytakarításról volt szó, hanem arról a szörnyű beszolgáltatási rendszer ről, amikor a fejadag mennyiségű gabonát is le kellett adni, és a családnak nem maradt a mindennapi kenyérre valója sem. Falusi lelkipásztorként - illetve már azóta város - találkoztam nagyon sok olyan középparaszt gazdával, aki egy életre megnyomorodott e bben nemcsak azért, ami vele történt, hogy elhurcolták, hogy megkínozták, hanem inkább azért, mert elűzték a gyermekeiket. Ugyanis nemcsak a lakásukból rakták ki őket és telepítették be egy melléképületbe, kiskonyhába, hanem a gyermekeiket nem vették fel i skolába, az osztálykönyvben ott volt minden gyerek neve mellett, aki ilyen származású volt, egy nagy “K” betű - szégyellték. Szégyellték. Saját feleségem még ma is könnyes szemmel beszél arról, hogy mit kellett átélnie 78 éves kislányként. Középiskolába n em mehettek, nem vették fel őket, legfeljebb messze, távol a lakóhelytől. Ennek következménye lett az, hogy kiürültek a magyar falvak, és ma hiányzik egy korosztály a községekből, a falvakból, mert az akkori tizenévesek, huszonévesek megutálták a falut, a földmunkát, mert azt mondták, hogy ha ez a köszönet érte, akkor nem érdemes ott maradni, és sajnos nem is lehetett őket - legalábbis sokukat - visszahozni a falvakba. A megbélyegzés mindennapos volt. Olvasva az akkori idők leírását vagy akár az akkori idők újságjait, tele volt gúnyrajzokkal, a köpcös, pipázó nagygazda, kulák, aki kizsákmányolja a szegényparasztot. A kizsákmányolás azt jelentette a valóságban, hogy háromféle beszolgáltatás volt. Volt egy 50 százalékos, volt egy 100 százalékos és volt egy 200 vagy 300 százalékos mértékű attól függően, hogy a szegényparaszti vagy az általuk középparasztnak nevezett vagy éppen a kuláknak nevezett emberről, családról volt szó. Valamelyik nap eljött hozzánk egy izsáki asszony, aki most már 78 éves, és sírva mondta el, hogy évekig az édesanyjával egy ágyban aludtak a kiskonyhában, a testvére és az édesapja pedig az istállóban. Így éltek ezek az emberek éveken keresztül. A katonakort elért fiatalok lapátos katonák lettek, akiket a legkeményebb munkára fogtak, de a fe lügyelőik a volt nyilas keretlegények és ávós keretlegények voltak, akik kínozták őket. Amikor 1953 júniusában Nagy Imre eltörli a kuláklistát és bizonyos amnesztiát hirdet, írd és mondd, 600 ezer kihágási ügyben hirdették meg az amnesztiát, mert 600 ezer ügyben folyt a kuláknak nevezettek ellen az eljárás. De még a Kádárrendszer alatt is, ’56 után is megbélyegzett volt az, aki kulákszármazású volt; akkor már nem kulákszármazásúnak nevezték, hanem osztályidegennek. Ezek az emberek sem kárpótlást, de nem so k jó szót kaptak az elmúlt években, az elmúlt húsz évben sem. Úgy gondolom, kell hogy legyen egy nap, amikor rájuk emlékezünk, azokra, akik már nem élnek, mert beleroppanva talán sokkal hamarabb mentek el, mintha rendes munkát végezve és nem kínozva kellet t volna élniük, de hajtsunk fejet a gyerekeik és az unokáik előtt. Tegnap, amikor bementem a Képviselői Irodaházban lévő irodámba, találtam ezt a kézzel írott levelet, Dabról írta valaki (Felmutatja.) . Engedjék meg, hogy idézzek belőle: “Elvették házunkat, földünket, évekig egy dohos pincében húztuk meg magunkat, ahol természetesen nem volt se villany, de bútor is alig. Tönkretettek három generációt. Kárpótláskor semmit nem kaptunk vissza, családi házunkban olyan emberek laknak, akik jókor voltak jó helyen. A fiam és unokáim albérletben laknak, el lehet képzelni, hogy mit éreznek, amikor látják, hogy mások bitorolják nagyapáik volt házát, ami jogos tulajdonuk lenne. (22.40) Én már nyugdíjas vagyok. Egész életemben hátrányba kerültem, de még a fiam is, unokái m is látják az ősök szenvedését.” Amikor a fiataloknak ezt elmesélem, nem akarja senki sem elhinni. Mondjuk el fiataljainknak, emlékezzünk meg róluk, legyen egy napjuk! Én javasoltam június 29ét, PéterPál napját, amely régi
