Országgyűlési Napló - 2012. évi tavaszi ülésszak
2012. március 6 (169. szám) - A cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő, és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottság vizsgálatának eredményéről ... - ELNÖK (Lezsák Sándor): - DR. MORVAI KRISZTINA (Európai Parlament magyarországi képviselője):
1325 összefüggések feltárása terén, ugye, valóban ’82től, illetve ’84től levezeti a jelentés, hogy milyen lelkiismeretlen emberek mi lyenfajta lelkiismeretlen döntéseket hoztak. De az okozati láncban rámutatnak arra is, hogy hogyan kapcsolódik az ország gyarmatosításának kezdete, és itt hangsúlyoznám, hogy a gyarmatosítás folytatása is erőteljesen kapcsolódik az adósság kérdéséhez. Tehá t kimutat a 19. oldalon egy világos okozati kapcsolatot aközött, hogy nem volt hajlandó az első szabadon választott magyar kormány még tárgyalni sem az adósságvisszafizetésről, nemhogy megtagadni az adósság visszafizetését, és ebből következett az, hogy ú gy kellett az adósságok visszafizetésére pénzt szerezni, hogy mindent privatizáltak. Ha megengedik, ezt a részt föl is olvasom a fontosságára tekintettel, és nem titkoltan azért, mert ha ezt a kormánypártok most elismerik, hogy így van, és ez óriási hiba v olt, akkor nem értem, hogy miért nem mondják azt, hogy talán még most sem késő, és igenis újra kellene tárgyalni az államadósságot. Mert amíg nem tárgyaljuk újra, addig mindig mindent arra kell szánnunk, a nemzetnek minden kincsét, minden vagyonát, hogy ez t az adósságot folyamatosan törlesszük. Azt mondja a jelentés, hogy “Még a Magyarország után következő második legnagyobb mértékben eladósodott országban, Lengyelországban is teljesen egyértelmű volt az, hogy a gazdasági talpra állás érdekében feltétlenül adósságkönnyítést kell kérni. Nem lehet a szocializmus által felhalmozott hitelállományt legitimnek tekinteni. Antall József miniszterelnök azonban, annak ellenére, hogy nemcsak itthonról, de külföldről is sokan felvetették az adósságmegtagadást, a leghatá rozottabban visszautasította ennek még a gondolatát is. És mivel a magyar gazdaság súlyos válságba került, viszont a kormányzat mindenáron ragaszkodott a devizahitelek törlesztéséhez, ezért a magánosításra nem maradt már reális alternatíva, mint a külföldi és azon belül is a nyugati tőke részére történő értékesítés, méghozzá gyors, szinte erőltetett ütemben.” Változatlanul ez folyik, ez is fog folyni, és nagyon félő, hogy ez fog történni a földekkel is. Az állami tulajdonban lévő földkészleteinkkel, hogy eg yszer csak azt fogják mondani, hogy muszáj törleszteni tovább ezeket az adósságokat, most már nem maradt másunk. (20.50) Tehát a tanulságok levonása kapcsán még hangsúlyozni kell megint csak egy analógiát: mi történt a privatizációk kapcsá n ebben a szakaszban, amit nagyító alá vesz ez a jelentés? Két nagy csoportjuk volt az embereknek, akik hozzájutottak a nemzeti vagyonhoz. Az egyik az akkori kommunista, gazdasági hatalmukat átmentő menedzserek, vezetők, illetőleg más módon privilegizált h elyzetben lévő és a hatalom szeretetét élvező emberek, másfelől pedig a külföldiek. Nem nehéz észrevenni az analógiát a földkérdéssel megint csak. A földrablásokban, a mohó, profithajhász célú földszerzésekben is ez a két nagy csoport körvonalazódik, egyfe lől szintén a hatalom szeretetét élvező bankárok és különböző, vörös, zöld- és egyéb színű bárók, akik elrabolják a legfontosabb nemzeti kincsünket, a termőföldet, másfelől pedig hamarosan a külföldiek. Kettő év múlva lejár a földmoratórium, és úgy tűnik, hogy itt állunk feltett kézzel, hogy ide lőjenek, nem tudunk mit csinálni. Hát, hogyne tudnánk mit csinálni! Valamit feltétlenül tennünk kell, mert különben itt fogunk ülni öt év múlva vagy tíz múlva egy hasonló bizottság jelentését bemutatva és elemezget ve, amely bizottság megint csak a felelősség kérdését teljesen megkerülve sajnálkozva, lesütött szemmel fogja azt elemezgetni, hogy hogyan is került a magyar termőföld teljes egészében külföldi kézre, illetőleg profitra éhes, néhány privilegizált személy k ezébe, és hogyan omlott össze teljesen a magyar mezőgazdaság és Magyarország is, mert ez az ország teljes összeomlását is fogja jelenteni. Tanulság még az is, hogy akkor is azt csináltuk, amit az EU elvárt tőlünk. Tehát ha az Európai Unió azt várta, hogy a djuk vissza a kvótáinkat, akkor visszaadtuk, még nagyobb mértékben, mint ahogy azt elvárták volna, mert mások 25 százalékot adtak vissza, mi 75 százalékot. Ha azt kérték, hogy dózeroljuk le a nemzeti kincseinket, a nemzet vagyonát… - milyen érzés lehetett azoknak az embereknek, akik ott dolgoztak, akik azokat a gyárakat, ha nem is fölépítették, mert száz évvel azelőtt építették őket, de ahol tisztességes munkát végeztek, és az életüket élték, milyen érzés lehetett
