Országgyűlési Napló - 2011. évi őszi ülésszak
2011. október 4 (116. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Ujhelyi István): - SZABÓ REBEKA (LMP):
1111 másnapja, hivata los emléknapja. Ezért javasolom, játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy nem emberek vagyunk, hanem olyan állatok, akiket az ember jóindulatára bízott a gondviselés. Ha én macskaként születnék Magyarországra, akkor az életemet nagy valószínűséggel félvadon, sokat koplalva tölteném el, és a vesztemet minden bizonnyal egy autó vagy egy elvadult kóbor kutya okozná. Ha kutyának születnék, jó esélyem lenne arra, hogy rövid láncra kötve, gyakran víz és élelem nélkül maradva tölteném a napjaimat, időskorom ra pedig elzavarnának a háztól, vagy bedugnának egy sintértelepre. Ha a magyarországi haszonállatokat kérdeznénk ugyanerről, ők arról számolnának be, hogy a családi léptékű gazdálkodás visszaszorulása és a nagyipari állattartás túlsúlya miatt ketrecekben v agy betonpadozaton nyomorognak, többségük sosem lát napvilágot, utódaikat néhány napos korukban elveszik tőlük, és levágásuk előtt hosszú kilométereken át étlenszomjan szállítják őket. De a vadon élő állatok körében sem sokkal jobb a helyzet. Vadorzás, mé rgezés, kiéhezett kóbor kutyák és macskák, minden mozgásra tüzelő olasz vendégvadászok keserítik a mindennapjaikat. Ezzel természetesem nem azt szeretném állítani, hogy mindenki, aki idehaza állatot tart, az potenciális állatkínzó, vagy itthon ne szeretnék az állatokat. Az viszont igaz, hogy a felelős állattartásnak nincsenek hagyományai, az állam pedig sem szabályozóként, sem a szemléletformálás terén nem segíti kellőképpen a jó gyakorlatok kialakulását. Az elmúlt két évtizedben ezen a területen két ponton történt érdemi előrelépés. Egyrészt az Unió nyomására bevezettünk bizonyos állatjóléti intézkedéseket. A másik vívmány, hogy immár Magyarországon is kiszabnak olykor a bíróságok letöltendő szabadságvesztést a legkirívóbb és legkegyetlenebb állatkínzások e lkövetőinek. Ezek az indokoltan szigorú büntetések azonban ritkák és esetlegesek, nincs egységes bírói gyakorlat, és feltűnően gyakran megússzák az érdemi felelősségre vonást például a jó pénzért nálunk lődöző külföldi madármészárosok vagy az áldatlan tevé kenységük közben az állatoknak rengeteg szenvedést okozó haltolvajok. (18.00) Azt is tudjuk, hogy az állatkínzásos eseteknek csupán egészen kis töredéke kerül a hatóságok látókörébe. Bár a vonatkozó törvények szövegében sok helyütt szerepel az “állatvédelm i hatóság” kifejezés, valójában egy nem létező szervezetről beszélünk. A feladatokat a jogszabályok a települési jegyzőkhöz, illetve az MGSZHhoz telepítik, de egyiknek sincs pénze vagy kapacitása az állatvédelmi törvényben, illetve az egyéb jogszabályokba n szereplő előírások betartatására. Az eredmény nemcsak az állatok szemszögéből tragikus. Mi magunk is sokkal rosszabbul érezzük magunkat gazdátlan, elkóborolt, betegségeket hordozó vagy a tartásuk körülményei miatt láthatóan szenvedő állatok környezetében . A kormány felelőssége itt kétszeresen is megkerülhetetlen. Egyrészt szabályok megfogalmazójaként és be nem tartatójaként tehető felelőssé azért, ami az állatokkal történik, másrészt pedig azért, mert a mindenkori politikai elit, ahelyett, hogy jó példáva l járna elöl, maga is egy idejétmúlt, leginkább a XIX. századra jellemző szemléletet és gyakorlatot mutat fel példaként. Sem a vadászati, sem a halászati jogszabályainkban nem jelenik meg az a látásmód, amely szerint a hal, a vad nem az ember játékszere, h anem az élő természet pótolhatatlan része, amelyet csak indokolt esetben, szigorú szabályok betartása esetén, az ökológiai szempontokat messzemenően figyelembe véve szabad csak elpusztítani. Ami pedig szintén hiányzik a jogrendszerünkből és a szemléletünkb ől, az annak felismerése, hogy az állatvédelem jelentős mértékben élőhelyvédelmet kell hogy jelentsen. Egyrészt a természetvédelemben, ha vadon élő állatainkra gondolunk, másrészt pedig az optimális életfeltételek biztosításában, amikor haszon- és társálla tokról van szó. Ehhez képest a magyar döntéshozók a kormány legfelső szintjein is most épp a vadászat becsületét kívánják visszaadni. Azét a vadászatét, ami nálunk rendszerektől függetlenül mindig is egy szűk elit magas presztízsű kiváltsága volt, ahelyett , hogy az állatok és általában az élővilág megbecsülésével foglalkoznának. Újabb és újabb védett fajok vadászhatóvá tételén törik a fejüket, ahelyett, hogy felfognák, a Kárpátmedence
