Országgyűlési Napló - 2010. évi őszi ülésszak
2010. december 13 (59. szám) - A sportról szóló 2004. évi I. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Latorcai János): - KUKORELLY ENDRE (Jobbik):
4459 se megy a meccsre. Aki ki megy, verekszik, vagy azzal foglalkozik, hogyan ússza meg a verekedést. Pár ezer profi, pár ezer fitneszes kigyúrt, pár ezer hétvégi focista, pár ezer lelkes bicikliző, néhány száz meggyőződéses uszodába járó és milliónyi tunya meg kizsigerelt, agyonhajszo lt magyar, alig túlzok, így állunk, ne szépítsük. Sokakban egyszerűen föl sem merül, hogy úgymond sportoljon. Az úgymond sportolókban sem, ők dolgoznak. Ha pedig kiöregednek - de Úristen, miből lehet így kiöregedni? , és abbahagyják - de miért hagyják abb a? , az nagyjából, ahogy látom, tapasztalom, sokszor maga a katasztrófa. Testilelki szétzuhanás, leépülés - tényleg igazi, őszinte tisztelet a kivételeknek. Mindez miért is? Miféle szép, előnyös, lelket emelő van ebben? Ki nem látott még húszas éveiben j áró, ép ízülettel nem bíró tornásznőt és leépült futballzsenit? Ez vajon fölemelő? Hazafias? Nagyságunk és dicsőségünk turbómotorja? Az, hogy egyszerűen fogalmazzak, jó, hogy szülők hiúságból, saját életük sikertelenségét ellensúlyozandó, beleállítják, sok szor kényszerítik gyereküket valami olyasmibe, amihez nemcsak hogy nem lehet kedvük, de ne is legyen kedvük?! Hogy az élsport és olimpiaiaranymánia, néhány tucat kivételtől eltekintve, legjobb esetben is csalódottakat, magukat másodvonalúnak elkönyvelő f érfiakat és nőket állít elő, nem beszélve az igazi, felfoghatatlan és földolgozhatatlan tragédiák soráról? Hogy önként vállaltan túlhajszolt, végletekig kizsigerelt szerencsétlen fiatalemberek meghalnak a pályán? Vagy olimpiai felkészülés alatt? Elviselhet ő az, hogy az edzők az él bűvöletében és az eredménycentrikusság jegyében a nem kiugróan talentumosokat egyszerűen elhajtják, elijesztik őket, végképp elvéve a kedvüket a sporttól? Hogy sokszor elképesztő módon terrorizálják, egzecíroztatják a kicsiket, ká romkodnak és üvöltöznek velük, aztán bírja, aki bírja, hulljon a férgese? Ez volna a sport? Az él? Nulla öröm, csupa kín, mindez a végére beígért, belengetett dicső aranyéremért? Olimpiai arany persze, és semmi ezüst meg bronz, efféle jelentéktelenségek, m eg hogy a részvétel a fontos s a többi. Hogy úgynevezett felelős tényezők addigaddig működtetik ezt a fajta visszacsatolást, például itt most mi is, hogy a magyarok mármár igazán a mohácsi vésszel érzik ekvivalensnek az 1954es berni futballvb döntőjét? Ahogy a Bëlga énekli: “a vbdöntőt bukta a kéziválogatott, a végén nevetséges ezüstérmet kapott”, valamint “nálunk ez ortodox, itt mások kudarcából mindig meríteni fogsz”. Bárki komolyan gondolhatja, hogyha egy derék agyaggalamblövő vagy akár egy kajakos aranyat nyer, bárki e földön másképp fog hazánkra pillantani? Az olimpiai arany után való hajsza egyszerű téboly. Vagyis bonyolult téboly, a mindenkori államrezon igyekszik mások olykor tényleg heroikus teljesítményét és népszerűségét fölhasználni, sikerei t kihasználni egyéb területek, elsősorban saját működését, saját sikertelenségét kompenzálandó. Ráadásul igen veszélyesen, mert hatásosan, a magyar dicsőségre hivatkozva a legrosszabbat, nagy össznemzeti frusztrációnkra alapozó beidegződést működtetve a pr opagandában. Ez a nullaönbizalomjáték ráadásul velejéig cinikus, nem nehéz belátni, mennyire reménytelenül kompenzáljuk történelmünket sporttörténelmünkkel. Csak és kizárólag minket izgat ezen a világon, hogy 4, 8 vagy 16 aranyat nyerünk. Az atléta igen, ám a magyarok vonzóbbak, jobbak, szebbek, aranyosabbak lesznek valamiféle sportsiker által? Cinizmus nélkül állíthatóe, hogy mivel Bjřrn Dćhlie norvég sífutó vagy Birgit Fischer német kajakozó 8 aranyat és 4 ezüstöt sífutottlapátolt össze, bárki e földi téreken másképpen tekint Norvégiára vagy Németországra? (1.40) Aki tud Ray Ewryről, az 1900ban Párizsban, 1904ben Saint Louisban és 1908ban Londonban összesen nyolc aranyat szerzett helyből magas- és távolugróró l, annak vajon az Egyesült Államok jute eszébe, vagy az, hogy a fiatalember gyermekkorát tolószékben töltötte paralízisesként, és a sportolással lett úrrá a betegségén? 1996ban Berlinben tartózkodva szorgalmasan néztem az olimpiai közvetítést Atlantából. Soha egyetlen magyar versenyzőt nem mutattak. Véletlenül sem. Az “Ungarn” szó el nem hangzott a német televízióban, pedig… Soroljam az itt ülőknek az aranyérmeseket? Czene Attila 200 méter vegyes úszás, Kolonics György és Horváth Csaba kenu kettes 500 mét er, Egerszegi Krisztina 200
