Országgyűlési Napló - 2009. évi tavaszi ülésszak
2009. június 15 (217. szám) - Az Országgyűlés elnökének megemlékezése Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének 20. évfordulójáról, valamint az utolsó idegen megszálló katona hazánkból történt eltávozásának nemzeti emléknapja alkalmából - ELNÖK (dr. Szili Katalin):
2959 Az Országgyűlés tavaszi ülésszakának 30. ülésnapja 2009. június 15én, hétfőn (12.02 óra - Elnök: dr. Szili Katalin Jegyzők: dr. Hende Csaba és Török Zsolt) ELNÖK (dr. Szili Katalin) : Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Köszöntöm önöket mai ülésünkön. Köszöntöm miniszterelnök urat, képviselőtársaimat és mindenkit, aki figyelemmel kíséri mai ülésnapunk munkáját akár itt az ülésteremben, akár a médiumok nyilvánossága előtt. Tisztelt Képviselőtársaim! Az Országgyűlés tavaszi ülésszakának 30 . ülésnapját megnyitom. Tájékoztatom képviselőtársaimat, hogy az ülés vezetésében Hende Csaba jegyző úr és Török Zsolt jegyző úr lesznek segítségemre. Az Országgyűlés elnökének megemlékezése Nagy Imre és mártírtársai újrat emetésének 20. évfordulójáról, valamint az utolsó idegen megszálló katona hazánkból történt eltávozásának nemzeti emléknapja alkalmából ELNÖK (dr. Szili Katalin) : Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Mai ülésünket megemlékezéssel kezdjük. Holnap, június 16án lesz az '56os vértanúk emléknapja, június 19én pedig arra a napra emlékezünk, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta hazánk területét. Húsz évvel ezelőtt június 16án, a nemzeti gyász és megemlékezés napján, kivégzésük 31. évfo rdulóján temettük újra Nagy Imre miniszterelnöknek és mártírtársainak földi maradványait. Az újratemetés az egyik első szimbolikus lépés volt a nemzeti függetlenség és a szabadság visszanyerése felé vezető úton, hogy aztán 1991. június 19én - 18 évvel eze lőtt - az utolsó szovjet katona is elhagyja Magyarországot, s ezzel beteljesüljön mindaz, amiben Nagy Imre és mártírtársai hittek. Tisztelt Képviselőtársaim! Gondoljunk vissza húsz évvel ezelőtti önmagunkra! Vajon milyen emlékeink vannak? Húsz év a történe lemben nem nagy idő, ám egy ember életében már igen. Fel tudjuke idézni, milyen érzelmekkel figyeltük az 1989es politikai eseményeket? Meghatódva? Reménykedve? Netán elégtételt érezve? Ma már érdemes megvizsgálnunk azt is, mi teljesült az akkori vágyakbó l, elképzelésekből. A Hősök terén felállított ravatalok előtti gyászszertartáson közel 200 ezer ember búcsúzott a mártíroktól. Megtört a hallgatás, az elhallgatás csendje, végre beszélni lehetett a forradalomról és következményeiről. Erkölcsi és politikai ítéletet alkothattunk a rendszerről, amelyben éltünk. A sírok és a holttestek felkutatása civil kezdeményezés volt, de az újratemetés néhány hét alatt a rendszerváltás követelésének demonstrációjává vált. A magyar nép nemcsak a sírok, hanem saját múltjának feltárását is követelte. Végre nevén nevezhettük a dolgokat: a diktatúra diktatúra lett, a forradalom pedig forradalom. Véget értek a szómágia és a tagadás évtizedei. Tisztelt Képviselőtársaim! Harminchárom év rengeteg idő annak, aki a forradalomban és az azt követő megtorlásban veszítette el szeretteit, s ráadásul még fájdalmát is titokban kellett tartania. Rengeteg annak, aki börtönbe zárva nézte, hogyan tűnnek el mellőle társai, hogyan fogyatkoznak napjai és reményei, és hosszú idő volt azoknak is, akik csak titkon reménykedhettek abban, hogy valaha is demokratikus és szabad országban élhetnek majd. Az ókori drámákban a zsarnok és a temetetlen halott szelleme gyakran küzd egymással. A történelem színfalai között azonban néha a sors is kegyetlen dramaturg . Míg mártír halottaink teste
