Országgyűlési Napló - 2009. évi tavaszi ülésszak
2009. június 9 (216. szám) - A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat (T/9796. szám), valamint az egyes képviselői juttatások és kedvezmények megszüntetéséről szóló törvényjavaslat együttes általános vitája - ELNÖK (Mandur László): - DR. GÉCZI JÓZSEF ALAJOS (MSZP):
2935 gyalogoljanak, hiszen itt a jármű. Felülnek a szamárra. A következő faluban szóval megtámadják őket az emberek - állatvédők már akkor is voltak : milyen borzasztó, ahelyett, hogy gyalogolnának, tönkrete szik a szegény szamarat. Ezek után az unoka marad a szamárháton, mert ő a könnyebb, és a nagyapa vezeti. A következő vélemény árad rájuk: nem szégyelli magát az ilyen gyerek, miközben szegény öregember gyalogol, ő ül a szamár hátán. Helyet cserélnek, a nag yapa ül a szamárra, az unoka pedig vezeti. Természetesen megint megkapják a járókelők, a közvélemény kritikáját - akkor még nem volt sajtó : ez borzasztó, nem szégyelli magát a nagyapa, az unokát gyalogoltatja. Ezek után nem tudnak mást csinálni, mint vág nak egy hosszú rudat, felkötik rá a szamarat, és viszik a vállukon. Itt tart most a parlamentarizmus Európában. Egyébként a szamár meg ő maga. S ennek történelmi okai is vannak. De a tréfát félretéve: tavaly volt itt egy nemzetközi konferencia “Frusztráció k az európai parlamentek háza táján” címmel. Majdnem minden országból voltak itt képviselők, egyébként az Unión túlról is, például Ukrajnából és Horvátországból, a konferencia társelnöke a szlovén parlament elnöke volt. Ott mindenki elmondta, hogy függetle nül a parlament létszámától, függetlenül a képviselői tiszteletdíjtól, függetlenül az ország helyzetétől, az európai országokra mindenütt az jellemző, hogy a közvélemény egyre hevesebben a parlamentet állítja a kritikája középpontjába, azt teszi egyfajta b űnbakká a saját sorsa miatt. A parlamentek természetesen mindenütt rászolgálnak erre a kritikára, hiszen a parlamentekben gyakran olyasmikről vitatkoznak a képviselők, amiben az emberek nem ismernek rá a saját mindennapi gondjaikra. Egyetlenegy parlamenti képviselő, nagyon szalonképesen és kulturáltan, igazi régi polgári technikával oktatott ki és vigasztalt meg bennünket, az angol parlamenti képviselő, mondván, hogy náluk 1689 óta büszke parlamenti hagyományok vannak, ezért náluk ilyen probléma nem nagyon van. A kilencvenes évek elején jelentkezett az átláthatóság gondja, amikor egy képviselő megdicsérte az egyik arab milliárdost a parlamentben, majd egy hónapra rá a Guardian újságírója elfogta Párizsban egy szállodában, ahol egy hölggyel töltött néhány het et, nyilván valamilyen rejtélyes, messziről származó pénzből. Azóta lett az átláthatóság központi kérdés, de Angliában azóta újra minden békés, mint 1689 óta egyfolytában, mindenki a parlamentet tiszteli és büszke rá. Angliának királynője van, Angliának pa rlamentje van. Most pedig bedurrant a költségelszámolás. A magyar viszonyok mellett valóban csak a humorújságokból ismert, hogy milyen ügyeket számoltak el a képviselők; valóban egészen meredek ügyeket is. Bele is buktak a politikusok, még a parlament elnö ke is, és egy parlamentellenes hisztéria tört ki Angliában, aminek a következményei még beláthatatlanok. Ezek után, miután Angliában is, a parlamentarizmus őshazájában is előtérbe került ez, a közvélemény és a sajtó egyaránt rávetette magát a korábban nagy ra becsült parlamentre, az alsó- és a felsőházra, ezután nyilván nekünk is szembe kell néznünk ezekkel a gondokkal. Persze van ennek egy általános ősi vonása is, az, hogy a parlamentarizmus mindig gyarló. A parlamentarizmus értékét általában akkor szokták észrevenni az emberek, amikor beköszönt egy diktatúra, amikor feloszlatják a parlamentet, amikor - itt van köztünk Horváth János képviselő úr - elviszik a képviselőt, az egyik nap felszólal, a másik nap meg már viszik a felszólalása miatt, amikor felszámol ják az országgyűlést vagy formalizálják, mint tették azt a Kádárrendszerben. Akkor is volt parlament, de ott egészen 1985ig nem nagyon illett különösebben felszólalni, legalábbis következmények nélkül nem. Az emberek nagyra becsülik a parlamentet, de ha maguk előtt látják, akkor a parlamentre rázúdul a kritika. Mikszáth Kálmántól tudjuk, hogy ez a tizenkilencedik században is így volt, a parlamentben a képviselők akkor is bekiabáltak, összevissza mászkáltak, voltak korrupciógyanús ügyek is, hevesen vitatk oztak, obstrukciót gyakoroltak, fújták a kürtöt, olvasták a Bibliát, mindent csináltak, csak hogy akadályozzák a vita kibontakozását. Egyébként a magyar parlamentben az elmúlt százötven évben egyetlenegy sikertelen lövés kivétel nem volt verekedés. A legtö bb európai parlamentben, tőlünk nyugatra, délre, északra és keletre volt már verekedés. Nálunk az elmúlt százötven évben nem volt egy igazi jó verekedés. Tehát ilyen szempontból azért büszkék lehetünk a magyar parlamentre. Egyébként a mi hagyományaink sem
