Országgyűlési napló - 2007. évi őszi ülésszak
2007. október 25 (100. szám) - A nagyváradi delegáció köszöntése - A Magyar Köztársaság 2008. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat, valamint az Állami Számvevőszék véleménye a Magyar Köztársaság 2008. évi költségvetési javaslatáról együttes általános vitája - PODOLÁK GYÖRGY jegyző: - ELNÖK (dr. Világosi Gábor): - LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
1781 képviselő úrral vitatkozom, nem az okfejtése hibájáról akarom, nem is tudom meggyőzni - az adatok szerint a jövedelemcentralizáció, a központi elvonás aránya egy kicsit kisebb, mint korábban volt. Igen, még mindig nagyo n nagy, de valamelyest csökkent. Ezt elérni egy hiánycsökkenés mellett azért mégiscsak teljesítmény, és mivel az ország teljesítménye, nem a mienk, ezért kéretik elismerni. Kelle egyáltalán ennyi pénzt beszedni? Nem lehetnee most mindjárt ezt a jövedelem centralizációt csökkenteni? Egyelőre kell ez a pénz, hiszen olyan fontos helyekre megy, amire senki sem szívesen fordítana kevesebbet. Hadd mondjak néhány példát! A minden állampolgár által befizetett havi 100 ezer forintból 17 ezret - ez több mint évi 200 ezer - fordítunk oktatásra. Lehete kevesebbet? Azt hallottam Domokos képviselő úrtól, nem. Egyetértek. Körülbelül ugyanennyit költünk, havi 17 ezret egészségügyre; havi 25 ezret nyugdíjra. Lehet kevesebbet? Biztos vagyok benne, hogy nem. Havi 8 ezret for dítunk közlekedéstámogatásra. Nem szívesen húzok ujjat a reggel sztrájkoló mozdonyvezetőkkel, de mégis megjegyezném, hogy ha a szívünknek kedves útszakaszokat, járatokat, közlekedési támogatásokat mind megtartanánk, akkor nem havi 8 ezret, hanem többet kel lene erre szánni, és ez bizony a centralizáció mértékét, az elvonás mértékét növelné. Vannak persze kisebb összegek is, amiket a szimbolikus jelentőségük miatt sok vita övez. Állampolgáronként havonta 20 forintot költünk a pártokra, legalábbis legálisan; a z egyházak hitéleti támogatására állampolgáronként havi 300 forintot. Ezek nem nagy összegek, de érthető a vita róluk, mert ezek a közélet finanszírozásnak legérzékenyebb pontjai. De vannak más, nagyobb, akár a népszavazással körülvett vitáink is. Nézzük m eg azt is az egyénre bontott számok szintjén! (11.50) Nézzük meg, mit tartunk méltányosnak a tandíj vagy a vizitdíj tekintetében! Tandíjat ugyan még csak 2008 szeptemberétől fizetnek a diákok - tehát a jövőről beszélünk , bocsánat, rosszul mondom, kivéve a főiskolás diákok felét, akik már régen költségtérítésesek, csak mi a tandíjmentesség hazugságával, közös hazugságával erről nem szívesen szoktunk beszélni. Mennyit költ ebből a bizonyos 10 millió állampolgárból az átlagos egy évente arra, hogy főiskoláso k és egyetemisták tanulhassanak? Évente - csecsemőket is beleértve, százévest is beleértve - fejenként 43 ezer forintot ad mindenki az egyetemistáinknak és a főiskolásainknak. Jól teszik, mert közérdek, hogy legyenek képzett embereink, de nemcsak közérdek, hanem magánérdek is. Ha továbbszámolom ezt az évi 43 ezret, amit minden magyar állampolgár odaad a főiskolás diákoknak, akkor családonként 150 ezer forintot fizet a főiskolásoknak minden magyar család, az is, akinek esélye sincs arra, hogy a gyerekét vala ha felsőoktatási intézménybe küldje. Évi 150 ezer forint minden családtól! Ugyanakkor kiszámoltam itt az oktatási államtitkár úrral, hogy minden tizenötödik családnak jár a gyereke államilag támogatott képzésre. Szeretném megkérdezni a diákokat: biztos, ho gy az a méltányose, hogy elfogadják tizenöt családtól, esetleg náluk rosszabbul élő családoktól az évi 150 ezer forintot, és maguk semmit se tegyenek hozzá? Biztos, hogy ez a méltányos és az igazságos? Ettől még lehet, hogy az a tizenöt család, aki közérd ekből fizet az egyetemistáknak, nem várja el, hogy a magánérdeküket is szolgáló képzéshez hozzájáruljanak, lehet, hogy nem várja el, lehet, hogy nemet mond a tandíjra a népszavazáson, valószínűleg életében ki se számolta, hogy neki mennyibe kerülnek az egy etemisták és a főiskolások. A tizenöt család megteheti, de egy diplomára váró fiatal nem teheti meg, hogy ne tudjon számolni, számoljon legalább ő, és gondolja végig, méltányose az az igény, hogy maga semmit se tegyen a másik tizenöt család áldozatvállalá sához. Örülök, mert látom jeleit, hogy utánaszámoltak vagy legalábbis gondolkodtak. Ennek a jelét látom abban, hogy a HÖOK már nem azt mondja, hogy ne kelljen a felsőoktatásban a hallgatónak semmit se fizetnie, már nem ezt mondja. Nem tandíjnak hívja ugyan , mert valamiért az elátkozott szó, de maguk is tesznek javaslatot arra, hogy a gyengébben teljesítő hallgatóknak fizetni kelljen. Eltér még az elképzelésünk a módszerekben, de lehet, hogy a lényegben már egyetértünk. Lehet, hogy egyetértünk abban, hogy ne mcsak a másik tizenöt családnak kell fizetni, hanem neki is érdemes hozzájárulni ahhoz, hogy tudást, diplomát és majd később magasabb keresetet szerezzen.
