Országgyűlési napló - 2007. évi őszi ülésszak
2007. október 25 (100. szám) - A nagyváradi delegáció köszöntése - A Magyar Köztársaság 2008. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat, valamint az Állami Számvevőszék véleménye a Magyar Köztársaság 2008. évi költségvetési javaslatáról együttes általános vitája - PODOLÁK GYÖRGY jegyző: - ELNÖK (dr. Világosi Gábor): - LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
1779 Ott, azokban a háztartásokban kevés vigasz az, hogy lett eredmény. Mit érzünk? Miért érezzük vagy érzi az ország ezt többnek? Azt hiszem, nem egészen és nem csak a számok miatt, mert ha ismét a számokat nézzük, és azt látjuk, hogy 2001től 2006ig a reáljövedelmek 3040 százalékkal növekedtek, akkor az azt jelenti, hogy ami 2001ben 100 egység volt, az 2006ban 130140 lett, és igen, most visszamentünk visszafelé számolva 45 százalékot, 125130ra. De könyörgöm, a 125130 sok egységgel több, mint a 2001es 100 egység. Nem jó persze visszamenni, de azt mondani, hogy itt van az országban József Attilai értelemben a nemzeti nyomor, az színpadias visszaélés éppen azoknak az áldozatával, akik meghozták. Színpadias vi sszaélés, ráadásul a múltra tekintő vagy nem tekintő amnézia is, hiszen ha ez a 125130 egység most elviselhetetlen nyomort jelent, és mindenkinek, akkor mit jelentett 2001ben a 100 egység, amikor sikerjelentéseket tetszettek mondani az életszínvonalról - nem jogtalanul a korábbiakhoz képest. Ha akkor sokak szegénysége mellett is átlagosan el lehetett mondani, hogy azért lehet élni az országban, akkor most annál nem rosszabbul, hanem legalábbis az átlagot tekintve 2001hez képest jobban élünk; ez nem vigas z ahhoz képest, hogy ugyanakkor rosszabbul, mint 20052006ban. És igen, jobb lett volna cikcakkok nélkül, és igen, a mi kormányunk nagyobbrészt hibás abban, nemcsak a mienk, de nagyobbrészt a mienk, hogy voltak cikcakkok. Igen, a cikcakkok azért voltak, m ert a társadalmi egyensúlyt fontosabbnak tekintettük, mint a költségvetési egyensúlyt, és azóta megtanultuk, hogy ebből baj van, mert ilyenkor egy kicsit, ha nem is mindenben, kényszerűen vissza kell lépni. Hogy hova ment a pénz? Hát oda ment, ahonnan most egy kicsit visszavettük. Béremelésre ment és nyugdíjemelésre, meg a reáljövedelmek emelésére. Csak onnan lehetett visszavenni, ahova ment. Nagy kár - fájlaljuk, szégyelljük, restelljük, elnézést kérünk (Közbeszólás a KDNP soraiból: Mondjad csak!) , hogy vissza kellett venni azt a 45 százalékot, de onnan vettük vissza, ahova 3040 százalék ment. Mégis, még ha el is felejtjük a viszonyítási számokat, csak a 45 százalékra tekintünk, mintha a közérzet sokkal többet romlott volna, mint 45 százaléknyit - nem mintha, biztos vagyok benne. Ilyenkor persze össze szoktuk vetni a Bokroscsomag kényszerű, ám szintén értelmes életszínvonalcsökkentésével a mostanit, a Bokroscsomag idején köztudomásúlag 45ször nagyobb visszafogás volt az életszínvonalban. Lehet, ho gy a múlt megszépítő messzesége mondatja velem, de mégis úgy gondolom, hogy akkor kevésbé romlott a közérzet, mint amennyire most igenis romlott emiatt a társadalmi közérzet. (11.40) Talán azért, mert rövidebb ideig tartott. Talán azért, mert jobban elmagy aráztuk - bár akkor nekem nem úgy tűnt, de utólag mégis úgy tűnt, hogy jobban elmagyaráztuk , hogy mikor van vége. De van más oka is annak, hogy a közérzet most nagyobb arányban romlott, mint az életszínvonal, és kormányoldalon, de nem csak kormányoldalon fontos ezeket az okokat is látni. Első oknak azt látom, hogy a Bokroscsomag idején ugyan a megszorítás sokkal nagyobb volt, de életünk alapstruktúráit kevesebb változás érte. Kevesebb dolgot kellett újratanulni, kevesebb dologhoz kellett alkalmazkodni. A pénztárcánk nagyobb próbára volt téve, de a társadalmi alkalmazkodóképességnek most van a nagyobb próbája. Most kell több mindent megtanulni, és akkor még nem is beszélek a politikai konfliktusok kihívásáról a társadalmi alkalmazkodóképességre. Most nem c sak arról van szó, hogy kicsit rosszabbul éltünk. Arról is van szó, hogy leértékelődött sok minden abból a társadalmi tudásból és tapasztalatból, amit kényszerűen megtanult az ország. Azelőtt tudtuk, hogy évtizedekig ugyanahhoz a kórházi osztályhoz és ugya nahhoz a doktor bácsihoz kell menni, és azt is tudtuk, mennyi hálapénz kell a műtétért. A kiskapuk tudása volt, de tudás. Ma lehet, hogy máshol van a kórházi osztály, máshol van a doktor bácsi, a hálapénz bár helyett lenne, de olykor mellett kórházi napidí j van. Máshol van a megyei adóhivatal. Másképp kell kitölteni a gyerek felvételi lapját. Sok minden változott, köztük olyan dolgok is, amik nem anyagi érvágást vagy nem egyszerűen anyagi érvágást jelentenek.
