Országgyűlési napló - 2007. évi tavaszi ülésszak
2007. február 20 (50. szám) - „Jövőnk esélye a gyermek” címmel politikai vita - ELNÖK (dr. Áder János): - HARRACH PÉTER, a KDNP képviselőcsoportja részéről:
337 Trianonnak ez talán az egyetlen pozitív következménye, hogy a bevándorlók a nemzet részei. De ez nem jó megoldás, nem végleges megoldás, hiszen a szülőföld elhagyása nem lehet program. (11.10) A másik elkeserítő adat, amit szintén idéztek, hogy 2050ben a demográfusok jóslata szerint - több változat létezik - 6 és 9 millió között határozzák meg azt a számot, ami várható az ország lakosságában. Azt hiszem, hogy ezek a legpesszimistább jóslatok egészen tragikus helyzetet teremtenek, ha megvalósul, de mé g az optimistábbak szerint az a 8,5 millió sem egy olyan lakosságszám, aminek ne lennének súlyos következményei, arról nem is beszélve, hogy a nemzettudatban bekövetkezett sérülés mit jelent. Egy pillanatra azért itt megállnék, mert az adatok között egyet meg kell említenem, amire a miniszterelnök úr hivatkozott, és amiben az ő optimizmusát talán nem kellene osztani, a néhány éve megnövekedett gyermekszám, 12 ezerrel több gyermek születik. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a szülőképes nők száma hogyan válto zott, akkor ez egy romló arány, ugyanis azok az évjáratok, amelyek most lettek szülőképesek, azok olyan nagy számúak, hogy sokkal több gyermeket kellett volna szülniük. Még egy adatot, és akkor azt hiszem, ideje befejezni az adatok sorolását: a teljes term ékenységi arányszám, amely éppen a szülőképes nők gyermekvállalására utal, 1,3, ami messze alatta van annak, ami reprodukálni lenne képes az ország lakosságát. Ez tehát a helyzet. Milyen következményei lesznek ennek? Egyrészt a nagy társadalmi szolgáltatór endszerek működőképességének veszélybe kerülése, egészségügy, nyugdíjrendszer, az egészségügy még inkább, mint a nyugdíjrendszer; súlyos munkaerőhiány, és amint mondtam, a nemzeti öntudat sérülése. Arról nem is beszélve, hogy egy gyermektelen, elöregedő, r ossz hangulatú társadalomban nem jó élni. Ha a jelenséget és a következményeket néztük, ne feledkezzünk meg az okokról sem. Előrevetítenék egy gondolatot, ami talán nem a hazai viszonyokra utal. Korunkat a kultúrák harcaként jellemzik, és ha figyelembe ves szük, hogy lényegében három nagy kultúrkör küzd egymással, a nyugati, az ázsiai és az iszlám, akkor talán nem pesszimista gondolat a nyugati kultúra válságáról beszélni, és ennek a válságnak a keretében jelenik meg az a kettős ok, legalábbis az első, amit én fő oknak tartok nálunk is, a házasság és család intézményének a válsága. Ez nem az intézmény válsága persze, hanem az ember és magatartásának a válsága, de ezt nem hagyhatjuk szó nélkül, mert ezt tapasztaljuk naponta. A másik ilyen fontos ok a gyermekne velés biztonságának a hiánya. Az első mögött nyilván egy értékválság húzódik, egy életformaváltás, az egyéni törekvések elsőbbsége, a karrierépítés, tanulás elhúzódása, az első gyermek vállalási idejének kitolódása és sorolhatnánk, nem beszélve a munkahely és család összeegyeztethetetlenségének néhány kérdéséről, de egyfajta szemlélet jelenik meg. Én azt mondtam, hogy ez nem pártpolitikai küzdelmek témája, nyilvánvaló, de minden párt törekvése mögött egy eszmeiség jelenik meg, és az eszmék különbözősége itt , a Házon belül is megmutatkozik. Kulturáltan beszéljünk erről, és próbáljuk meg talán egymás szempontjait figyelembe venni. Nem pártpolitikai kérdés, nem ellenzék és kormány harcának kérdése, mégis szólnom kell arról, hogy megjelent az utóbbi napokban egy miniszter szájából egy javaslat, hogy hogyan kellene átalakítani a családtámogatási rendszert. Úgy gondolom, hogy ez is kétféle szemlélet és kétféle - nyugodtan nevezzük így - életformának az ütközése, hiszen ha van mondanivalóm a családról, akkor nem a k arrierépítés, az egyéni gazdagodás, az élvezetkeresés szempontja a fontos, hanem az elköteleződés a társ mellett, a gyermek vállalása, a szolidaritás, az odafordulás, ha kell, az áldozatvállalás. Ezek a szempontok meghatározzák az életformánkat is. Én azt mondom, hogy az utóbbi az, ami értelmessé teszi az ember életét, így érdemes élni. Elhangzott egykét mondat, amire azért utalnom kell, amelyek azzal vádolnak minket, hogy mi bele szeretnénk szólni a magánéletbe, nem tartjuk eléggé tiszteletben a nők önren delkezési jogát. Ez így nem igaz, de ha már önrendelkezési jogról van szó, akkor hadd említsem meg, hogy
