Országgyűlési napló - 2007. évi tavaszi ülésszak
2007. május 22 (74. szám) - A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Lezsák Sándor): - DR. HOFFMANN RÓZSA, a KDNP képviselőcsoportja részéről:
3064 Szeretnék még szólni az ismételt centralizációs törekvésekről. A közoktatási törvény itt összekapcsolódik a felsőoktatási törvénnyel, mert ez sok tekintetben ebből is kiolvasható. A magyar közoktatás egyik legn agyobb értéke az 1985ben született I. törvény óta a közoktatási intézmények szakmai önállósága. Ez óriási változást hozott a közoktatás világában, és ennek első garanciája visszamutat majdnem másfél évtizeddel korábbra, az 1971es tanácstörvényre, amikor először kapták meg az igazgatók a munkáltatói jogot. Az iskola szakmai autonómiájának a legfontosabb eleme az, hogy az iskola vezetője maga dönthessen arról, kit vesz fel, kit léptet elő és így tovább. A munkáltatói jogot tételesen ugyan nem sérti a törvén y módosítása, de komoly veszélyt látunk a többcélú kistérségi társulások munkaerőgazdálkodási rendszerének kötelezővé tételében. Az a véleményünk, hogy ez jó ott, ahol úgy látják, hogy erre szükség van, mert ezzel meg tudják oldani a problémákat. De abban , hogy ez kötelező, benne van a veszély - miután a munkáltatói jogokba is bizonyos értelemben beleszólnak a helyettesítések és egyéb közös kádertervek alapján , ezért az a javaslatunk és tisztelettel kérem önöket, hogy támogassák, ez megengedő formát kapj on a törvényben, mert így senki nem kényszerül olyan csatornába, ami számára előnytelen, ahol viszont előnyös a humánerőgazdálkodás központosítása, illetve ahol ezt akarják, ott megtehetik, máshol viszont nem kötelező. Ugyanezt a központosítást látjuk a s zakképzés területén is, de miután arról is szólni fogok, ezt inkább ott mondanám el. Kísértetiesen visszacseng a felsőoktatási törvény itt is, amennyiben igen nagy erőkkel erősíti az adatszolgáltatást és a jelentési kötelezettséget. Nagy kérdés, hogy vajon hogyan lehet a végzett szakmunkásdiákokat arra kötelezni, hogy adatot szolgáltassanak; valószínűleg sehogy sem. Inkább arra kellene a hangsúlyt helyezni, hogy azok az ellenőrzések, amelyek amúgy is léteznek, végre összehangoltak legyenek. Van olyan iskola , tudok ilyenről, amelyet az elmúlt öt évben vagy tízszer ellenőriztek, hol a MÁK, hol az OKÉV. Ha jobban összehangolnák az ellenőrzéseket, talán jobban kiszűrhetők lennének azok az anomáliák, amelyekről itt is hallottunk. Szólni kívánok a nem állami iskol ákkal kapcsolatos paragrafusról is, amennyiben arról van szó, hogy 25 százalékban kötelesek ők is felvenni a hátrányos helyzetű diákokat. Azt is hallottuk, hogy az egyházak és az egyéb nem állami fenntartók az elvvel egyetértenek, csak a technikával nem. N em tudom, mennyire ismeretes önök előtt - én elsősorban az egyházi iskolák adatait ismerem , hogy az egyházi iskolák országos átlagban messze az állami iskolák fölött vesznek fel hátrányos helyzetű diákokat, ami lehet, hogy egyikmásik iskolában 25 százal ék alatt van, vannak viszont olyan iskolák, ahol a 8090 százalékot is eléri. Ezért úgy gondoljuk, hogy nem méltányos ilyen megszorítást tenni, már csak azért sem - s megint utalok a Pánczél képviselőtársam által elmondottakra , mert ellentétes az egyezmé nnyel. Az egyházi iskoláknak az az egyik fontos feladatuk a közfeladat ellátása mellett, hogy a hitéletre nevelést hitelesen és eredményesen tudják megvalósítani, a szülők ezért küldik oda a gyerekeket. Akinek van valami köze a vallás dolgaihoz, az nyilván jól tudja, hogy a vallással szemben nem fogékony, netalántán ellenséges gyerekek megjelenése nagy számban egyegy iskolában esetleg ellehetetleníti az egyházi iskolának ezt a feladatát, ezért az lenne a javaslatunk, hogy ezt a 25 százalékos határt a fennt artókhoz országos átlagban határozzák meg. Félnivalónk nincs, mert - még egyszer mondom - az egyházi iskolák messze túlteljesítik ezt a mértéket. A sajátos nevelési igényű és egyéb gyerekek nevelésével kapcsolatban TataiTóth András képviselőtársam pontosa n tisztázta a fogalmakat. Itt az az észrevételünk, hogy nagyon keverednek az ellenőrzési, a megállapítási és a segítési feladatok. A nevelési tanácsadónak egyrészt meg is kell állapítani, hogy mi van a gyerekkel, meg neki kell a fejlesztéséről is gondoskod ni. Meglátásunk szerint a ténymegállapítás, a diagnózis a szakértői és rehabilitációs bizottságok feladata kell legyen, a fejlesztésgondozás pedig a nevelési tanácsadóké. Indoklásként azt hallottuk itt is meg korábban is, hogy nagyon sokan visszaéltek ezz el. Ha ellenőriznek egy rendszert, akkor azokat kell fülön csípni, akik visszaélnek vele, és nem generálisan hozni olyan törvényt, amely egy év múlva visszahelyezi a
