Országgyűlési napló - 2006. évi őszi ülésszak
2006. december 4 (40. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - KISS PÉTER szociális és munkaügyi miniszter:
2990 Köszönöm szépen. A kormány részéről megadom a szót Kiss Péter miniszter úrnak. Miniszter úr! KISS PÉTER szociális és munkaügyi miniszter : Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtá rsaim! A képviselő úrnak, azt gondolom, feltétlenül igaza van abban, hogy a következő időszakban Magyarországon a siker kulcsa a társadalmi részvétel, és ennek természetesen a technikai minimuma a párbeszéd és a párbeszéd intézményeinek a működtetése, hite les működése abból a szempontból is, hogy mindazok a felvetések, amelyek a szociális partnerektől érkeznek, beépüljenek a parlament döntéshozatalába, a kormányzati munkába, ilyen értelemben az ott elvégzett közös tevékenységet hitelesítsék a döntések maguk . Úgy látom, a következő időszakban az is kihívást jelent, hogy Magyarország számára a fejlesztés tervezésében partnereket leljünk, partnereket a civil társadalomban, a szociális partnerek körében, hogy a szakértők, a kormányzat ne maradjon magára azzal a munkával, ami a következő öthét év sok ezer milliárdos forrásainak felhasználásában egyébként szükségesen elvégzendő. Hogy az emberek benne láthassák az álmaikat ezekben a fejlesztési elgondolásokban, ehhez arra van szükség, hogy úgymond a “virágozzék szá z virág” elv működjön, azaz hogy azok, akik megélik ezeknek a fejlesztéseknek a hasznát, részesei legyenek a megtervezésnek. De azt mutatják előttünk járó nyugateurópai országok, közülük természetesen a sikeresek példái - Írország, Portugália és mások pél dája , hogy ott lehetett azt a nagy fejlesztési forrást az emberek javára úgy felhasználni, hogy abból egy gyorsuló fejlődés valósulhasson meg, ahol a megvalósításban is széles kör vehetett részt, ahol tehát a társadalmi partnerség nemcsak a tervek, a dön tések kialakításában volt meg, hanem megvolt a végrehajtásban is. Hogy róluk szóló tervek általunk valósulhassanak meg, ezért nem egy országban társadalmigazdasági megállapodást kötöttek, vagy egy olyan együttműködési folyamatot alakítottak ki, amely foly amat egy iterációt tett lehetővé a megvalósítás során is. Ezért úgy gondolom, hogy Magyarországon is fontos a Gazdasági és Szociális Tanács napokban nyilvánosságra kerülő felhívása, amelyik is a közélet szereplőit, de a közélet szereplőin túl a helyi társa dalom, a civil közösségek képviselőit is arra szólítja fel, hogy alakítsunk ki egy nemzeti mozgalmat a fejlesztésre, ami erre a párbeszédre épülne. Nyilvánvaló módon ahhoz, hogy ez a párbeszéd hiteles legyen, olyannak kell lennie a programnak magának, hogy az támogatható legyen, hogy az emberek benne lássák a hétköznapi problémáikra adott válaszokat, és maga a politikai közélet pedig alkalmas legyen arra, hogy a felek párbeszédet folytassanak. Ez utóbbiért a parlament pártjainak óriási felelőssége van. Van felelőssége, hogy a civil közélet szereplői számára hogyan mutat példát, tude példákat mutatni arra, hogy vannak olyan ügyek, amelyek felülkerekednek, fölötte vannak a pártpolitikai vetélkedésnek, amelyeket kivesznek, mert nemzeti értelemben fontosabbnak tartják őket a pártok abból a vetélkedésből, aminek nap mint nap vagyunk tanúi itt a Házban. Nos, egyet mondhatok, hogy az üzenet a szociális partnerekhez, a társadalmi közszereplőkhöz láthatóan precízebben, pontosabban, jobban megérkezett az elmúlt idősza kban, mint ide, a tisztelt Házba. Hiszen az országos érdekegyeztetés fórumain nem egy kérdésben, olyanban is, ami napi szinten konfliktusos, de távlatilag vonzó, sikerült konszenzussal együttműködést kialakítanunk. Ilyenek a párbeszéd új kereteit meghatáro zó - ahogy a képviselő úr is mondta - párbeszédtörvények, az országos érdekegyeztetésről szóló törvény, a nyugellátást, a szociális ellátást megalapozó módosításaink, amelyek zöme a párbeszéd intézményeinek erősítésén túl arról szól, hogy mindenki, aki teh eti, akinek egészsége engedi, az dolgozhasson, és azok is, akik ma nem keresőfoglalkozásból próbálják eltartani családjaikat, inkább abban legyenek érdekeltek, hogy segély helyett a munka világát válasszák. Azok pedig, akik segélyre szorulnak, azok is, ha kell, közcélú foglalkoztatáson keresztül kapják meg a segélyüknek megfelelő támogatást, így tehát munkáért bér formájában, hogy világos legyen, hogy az ország is akkor lesz sikeres, mint amikor a családok is, ha ott a családfenntartók, az aktív emberek, a szülők a szuverenitásukat (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) a saját teljesítményükre építik.
