Országgyűlési napló - 2006. évi nyári rendkívüli ülésszak
2006. július 24 (16. szám) - Bejelentés frakcióvezető-helyettesek megválasztásáról - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök:
1381 jövődbe, fiam vagy lányom. És azokkal értek egyet, azokkal a sportolókkal, akik pontosan tudják, hogy az edzés az erőfeszítést kíván , de az erőfeszítés lehet az egyetlen tartós alapja annak, hogy később siker legyen. Magyarországot nem az erőfeszítésektől féltem, hanem Magyarországot attól féltem, hogy lebeszélik arról, hogy érdemes befektetni a holnapba. Magyarországot nem attól félte m, hogy képese megtenni a szükséges változásokat, hanem inkább attól féltem, hogy lebeszéljék arról, hogy ne tegye, mert az kényelmetlen vagy mert az, mint az oltás a gyermeknek, pillanatnyilag talán még fáj is. Magyarországot ez a kormány mindig arra fog ja ösztökélni és biztatni, hogy merjen befektetni, mert a befektetés a hétköznapokban azt jelenti, hogy merünk többet tanulni, hogy merünk változtatni, hogy merünk hozzányúlni az egészségügy rendszeréhez, hogy a politikának van bátorsága magán kezdeni a vá ltozások sokaságát, nem csak megrendeli másoktól; azt jelenti, hogy képesek vagyunk okosan dönteni abban a dilemmában, hogy mi az, amit a ma öröméért elfogyasztunk, és mi az, amit a holnap jövedelméért befektetünk. Ez a kormány sokat tanult az elmúlt ötha t évből is, és pontosan tudja, hogy ha csak annyi a politikája, hogy mindennap felteszi a kérdést, hogy hogyan szeretnétek ma élni, akkor ez a politika rövid távon népszerűséget is hozhat, de elveszejti a lehetőségét az országnak és a közösségnek, hogy a l egjobbak között legyen, hogy fölemelje ezt az országot, és soha többé ne úgy kelljen rágondolni, mint a szegény középkeleteurópai rokonokra, a magyarokra, hanem arra a népre és arra a nemzetre, amely tehetséggel megvívta a maga küzdelmét, és volt bátorsá ga se nem a radikalizmus, se nem a szociális, nemzeti populizmus felé fordulni, hanem volt bátorsága előremenni, befektetni, fejleszteni. Szó nincs arról, hogy ez önmagában a költségvetésről szólna. Ugyan, dehogy, ké rem! Akkor, amikor az egészségügy reformjáról beszélünk, nyilván nem kevés vita között, akkor az a legelső kihívás, amivel szembenézünk, hogy miért van az, hogy hat évvel rövidebb ideig élünk, mint az átlagos európai emberek. Van, aki azt mondja, hogy azér t, mert kevesebbet költünk rá. Nade hát, akik okosak és bölcsek, mindjárt rávágják, hogy ugyan, dehogy! Hát a hozzánk hasonló fejlettségű, hasonló történelmi, társadalmi fejlettségű Lengyelország, Cseh Köztársaság vagy Szlovákia polgárai - miközben egyébké nt nálunk kevesebbet költ arányosan összes nemzeti jövedelméből az egészségügyre - tovább élnek. Miért van az, hogy miközben lényegesen többet költünk ma egészségügyre, mint, mondjuk, negyven évvel ezelőtt - nem nehéz, tehetnénk hozzá, hiszen kétszer olyan gazdagok vagyunk legalább (Derültség az ellenzéki padsorokban.) , eközben ezer megbetegedett férfiból és nőből lényegében ugyanannyian halnak meg betegség végeredményeként, mint negyven évvel ezelőtt? Miért történik meg, hogy miközben mi nagyjából ugyana nnyit fordítunk egészségügyünkre, mint a dánok vagy a spanyolok, eközben azt látjuk, hogy bennünk sokkal nagyobb az elégedetlenség azzal szemben, amit mi a pénzünkért kapunk és a végeredménnyel, hogy kevesebb életet tudunk eltölteni egészségben? Ez a legfo ntosabb, hogy itt ez nem egyszerűen pénzről szól, és egyszerűen még csak hálapénzről sem szól, arról a hálapénzről, amelynek összege egyébként ma már 80100 milliárd forint, és pontosan tudjuk, hogy nagyjából a hálapénz túlnyomó része, közel egésze az egés zségügyben dolgozók egynegyedéhez érkezik, a háromnegyede pedig ott marad hálapénz nélkül, kiegészítés nélkül. Jóval mélyebbek, bonyolultabbak ezek a problémák, nem lehet ezt annyival elintézni, hogy az egészségügy nem üzlet, és plakáton meghirdetni, nem l ehet ezt
