Országgyűlési napló - 2005. évi őszi ülésszak
2005. október 24 (257. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök:
1688 Az eredmény, amit elért, idő leges lehetett, az ár pedig iszonyatos. Részei lettünk egy olyan háborúnak, amely háború nem Magyarországról és nem a magyar érdekekről szólt. Elveszett sok százezer magyar, és nem kaptunk cserébe semmit. Semmit, a nemzetpusztuláson kívül. A második világh áborút követően pedig mintha feledésbe merült volna az a tény, hogy nemcsak a stabilitás a fontos, a régió stabilitása, hanem itt százezrek és milliók élnek a határon túl. Van értük felelősségünk. Mintegy negyven éven keresztül ez a felelősség nemcsak hogy elhomályosult, hanem szinte teljesen zárójelbe tétetett. Ez is rossz válasz volt. Rossz válaszra rossz válasz. Így ért el bennünket a rendszerváltás. A rendszerváltás, amely újra megkerülhetetlen erővel tette fel a kérdést, hogyan lehet egyidejűleg szolgá lni Magyarország és a régió stabilitásának érdekét, és hogyan lehet felelősséget vállalni a trianoni határon kívülre került magyarság kulturális, történelmi, nyelvi közösségeiért. Vane egyensúly egyáltalán, létezhete egyensúly e két szándék között? Én eb ben a folyamatban sok kitüntetett elemet látok. Az egyik, talán legfontosabb: akkor sokat vitattuk, utólag úgy látom, hogy már nem sokan vitatják, hogy sikerült a környező országok jelentős részével és ezek között, többek között például Romániával is megkö tni azt az alapszerződést Horn Gyula vezetésével, Horn Gyula kormányának jelentős erőfeszítésével, amely világossá tette, hogy Magyarország elfogadja az új európai realitásokat. Magyarország békében és biztonságban akar élni szomszédaival, és képes és kész arra, hogy ezen keretek között találja meg a maga feladatát és felelősségét a határon túli magyarság identitásának megőrzése és fejlesztése dolgában. A 90es évek utolsó éveiben egy megélénkülő, egyre kiteljesedő, a határon túli magyarságért egyre többet tenni akaró politika volt jelen Magyarországon, az a politika, amely azt mondta, hogy közvetlenebb és direkt eszközökkel is szerepet kell vállalni az oktatás, a tudomány, a kultúra területén, hogy ezek a közösségek erősödjenek, ezek a közösségek gyarapodja nak. Az Orbán miniszterelnök úr kormányzásának időszakában megszületett szándékok, az oktatásinevelési támogatás, a Sapientia Egyetem és mások egy kiteljesedő felelősségvállalásról szólnak. Köszönettel tartozunk ugyanakkor azért a folyamatért, amely 2002 után, Magyarország és Románia történelmi megbékélésének érdekében Medgyessy Péter kormányzása idején azzal a szándékkal indult el, hogy rendezzük végre közös dolgainkat itt, ebben a régióban, hogy Aradon állítsuk végre fel a Szabadságszobrot. Üzenjük meg magyaroknak és románoknak, hogy tudomásul vesszük, Európának ezen a vidékén meg kell tanulnunk együtt élni. Hogy magyarok és románok, bár felemlegethetik történelmi sérelmeiket, hogy talán ebben vagy abban magyaroknak vagy románoknak volt igazuk vagy éppen hogy nem egy adott történelmi szituációban, de ami igazából fontos a két nép számára, ami igazából fontos a két ország számára, hogy vállaljon közös felelősséget népeiért, az országhatárai között élő valamennyi nemzetiségért és régióért. Mert ha igaz az, hogy nekünk van dolgunk a határon túl élő magyarsággal, akkor nyilvánvaló, hogy ezen feladat és felelősség teljesítésének az a legkedvezőbb környezete, ha Magyarország és Románia nemcsak egyszerűen békében tud együtt élni, hanem közös felelősségvállalásban . Hogy magyarra nem úgy tekintenek, mint a Romániával nagyonnagyon sok vitában élő, nagyonnagyon sok konfliktusban élő országra mint anyaországra tekintő román állampolgárokra, hanem olyanokra, mint akiknek szívük egyik fele ahhoz a Magyarországhoz húzza őket, amely Magyarország nem egyszerűen csak békésen együtt él itt Románia szomszédságában, hanem ennél többre is képes: közösen felelősséget vállalni a régióért, közösen felelősséget vállalni Európa ezen darabkájáért, valamennyi emberért. Nincs kétségem afelől, hogy akkor, amikor mi azt mondjuk, hogy magyarnak lenni jó, de magyarnak lenni nehéz, az hasonlóképpen szólhat egy román szájából is, amikor azt mondja, hogy románnak lenni jó, de románnak lenni nehéz. És gyanítom, hogy ugyanezt mondják horvátok me g sokácok. Nem ismerek olyan politikát ebben a régióban az elmúlt évszázadokban, amely ne arra tanított volna meg bennünket, hogy jól képviselni a nemzeti ügyet csak úgy lehet, ha az emberben van kellő nyitottság annak megértésére, hogy mások hasonló gyötr elmeken és dilemmákon keresztül próbálják
