Országgyűlési napló - 2005. évi tavaszi ülésszak
2005. február 28 (202. szám) - Beszámoló a Hungária Televízió Közalapítvány működésének 2003. január 1-től 2003. december 31-ig terjedő időszakáról, valamint a Hungária Televízió Közalapítvány működésének 2003. január 1-től 2003. december 31-ig terjedő időszakáról szóló beszámolóró... - ELNÖK (Mandur László): - KÓSA FERENC (MSZP):
642 néhány embert a Duna Televízió kurató riumából, és esetleg számon kérné, hogy ő ott milyen munkát végez. (0.50) Ez nagyonnagyon rossz gyakorlatot indítana el, egy olyan gyakorlatot, amelyre eddig nem is volt példa a magyar közszolgálati médiaviszonyokban, pedig itt tényleg sok minden történt az elmúlt ciklusokban, de ilyen nem. Én nagy tisztelettel kérek mindenkit, ha legalább máshol nem, de legalább a Duna Televíziónál legyünk tekintettel arra, hogy az az értékes munka, ami ott folyik, amelyet minden oldalról méltattunk, az valóban nemzeti ér ték, közös kincsünk. Kedves szocialisták, ne kezdjenek bele egy olyan eljárásba, amely lerombolná ezt a közös értékes munkát, azokat a felépített értékeket, amelyeket elért ez a közösség. Ezt nagyonnagyon veszélyes folyamatnak látnám. Azt kérem, hogy lega lább ezt a területet ne tegyék a pártpolitika martalékává. Kérem, olyan felelősséggel gondolkodjanak erről, ahogyan azt a bizottságban is tettük, szocialisták, fideszesek, függetlenek, az MDF vagy akár a szabad demokraták által is delegált bizottsági tagok . Remélem, ez kivetül a parlament egészére, és csak az újság, mint már annyiszor máskor, tévedett ebben a dologban. Nagyon szépen köszönöm megtisztelő figyelmüket. ELNÖK (Mandur László) : Köszönöm szépen, képviselő úr. Megkérdezem, kíváne mé g valaki felszólalni ebben a vitában. Kósa Ferenc képviselő úr, MSZP; tessék, parancsoljon! KÓSA FERENC (MSZP) : Köszönöm a szót, elnök úr. Az imént, amint említettem, a kulturális és sajtóbizottság egészének a véleményét próbáltam összefoglalni, most csupá n néhány szót szólnék az elhangzottakhoz, itt most már a személyes véleményemet hangsúlyoznám. Különös felelősséget érzünk a kulturális bizottságban a tekintetben, hogyan segíthetünk nemcsak a Duna Televíziónak, az MTVnek vagy a Magyar Rádiónak, hanem egy általán az országnak. Én úgy látom személyesen, hogy itt az elmúlt években valami félresiklott a rendszerváltás folyamatában, sokszoros módon megosztottá vált a magyar társadalom. Megosztott a társadalom olyan értelemben is, hogy gazdagokra és szegényekre szakadt szét, szinte kibékíthetetlen ellentétek feszülnek; megosztott olyan értelemben is, hogy politikailag a bal- és a jobboldal valamilyen módon túlzottan szemben áll egymással, még akkor is, amikor mind a két oldalon látni kellene, melyek a valóságos k özös érdekek, melyek az ország, a nemzet érdekei. Egyszóval: van még egy harmadik megosztás is, ezt úgy fogalmaznám, hogy vannak olyanok, akik békességet akarnak, békességet a társadalomban, békességet köztünk, magyarok közt, emberek között, függetlenül at tól, milyen politikai nézetekhez kötődünk, és vannak, akik nem akarnak békességet. Ne szépítsük a dolgot: én úgy tapasztaltam, minden pártban van ilyen és olyan csoportosulás. Nem tudom a számokat, nem is az én dolgom ez. De ha most már a szívemre teszem a kezem, és azt kérdezem, mi ott a kulturális és sajtóbizottságban hogyan segíthetünk ennek a megosztottságnak az enyhítésén, akkor nem találok mást, mint hogy a kölcsönös megértés, a sírból visszahozott bizalom és az emberi szavak mentén megpróbálni valami olyasmit tenni, amit jó érzéssel fel tudunk vállalni. Szerintem a legutóbbi ülésen errefelé mozdultunk, és ezt érezte meg a Duna Televízió kuratóriumi elnöksége, és ezt igazolta vissza a nagy kuratórium, tehát a társadalmi kuratórium is. Ehhez képest én u gyanolyan aggodalommal olvastam az idézett újságcikkeket, ahol még az én nevem is előfordul, mintha én ennek valami különleges szervezője vagy elkövetője lennék. Ha ez bizonyos sajtóorgánumok szerint bűn, akkor nekem ez a bűnöm, igen. Ha nekik nem tetszik, nem tetszik, nagyon sajnálom. Ez azt jelenti, hogy ők a háborúskodás pártján állnak, és nem értik meg, hogy erre a háborúskodásra nemcsak a magyar kultúra mehet rá, hanem rámehet az ország is, és olyan pillanathoz érkezünk el, amikor valakiknek el kell ke zdeni erről is gondolkodni.
