Országgyűlési napló - 2005. évi tavaszi ülésszak
2005. május 9 (222. szám) - Bejelentés frakcióvezető-helyettesek megválasztásáról - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - DR. KATONA BÉLA (MSZP): - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök:
2699 Most itt azt mutattam be , hogy a következő hetekbenhónapokban mit várhatnak majd a kormánytól, merre fogunk elmenni. 180 mentőkocsit adtunk át az elmúlt három évben, képviselő úr. Ez a program azt mondja, hogy a következő egy évben - nézek közben az egészségügyi miniszter úrra, ha jól emlékszem, talán még 80at mondunk, miniszter úr? (Dr. Rácz Jenő: 80 plusz 40.) Igen. Az egy értelmes vita, hogy azt mondják, hogy nem 80at kell, hanem 120at, és nyilván azt is megmondják, hogy honnan vegyük el a pé nzt akkor. Lehet azt mondani, hogy a 180 kevés volt, többet kellett volna. (14.20) Szerintem ezt megvitathatjuk egymással, de mindig azzal a felelősséggel, ami éppen egyébként ön által is képviselt, amikor a költségvetés kiadási oldaláról beszélünk. Amikor ön fölhívja a figyelmemet arra, hogy a beadott módosító javaslatokat miért nem támogatjuk, akkor például azért nem, mert továbbra is szerepeltetik azt, hogy nekünk kamattámogatást kellene adni azoknak a lakásvásárlóknak vagy építőknek, akik legalább 30 m illió forintnyi hitelt akarnak fölvenni. Képviselő Úr! Mi ezt soha nem fogjuk támogatni! Azért nem fogjuk ezt támogatni, mert ez havonta nettóban több mint 200 ezer forintot ad a legmagasabb jövedelmű és magas vagyonú családoknak. Önök ebben az ügyben egy konzervatív, a felső középosztályt támogató társadalompolitikát csinálnak; mi ezt nem támogatjuk. (Taps az MSZP padsoraiban. - Pettkó András: Nem igaz!) Ezek azok a pályázatok, amelyeket az egészségügyben az elmúlt három évben írtunk ki és értékeltünk. (Fe lmutat egy papírköteget.) Ezek azok a pályázatok, amelyek eredményeként megpróbáltunk a finanszírozás egyébként nagyon sok normatív elemet tartalmazó rendszerén túl célra, feladatra, speciális szükségletre irányozva fejlesztési lehetőségeket adni. Nagyon ö rültem volna, ha ahhoz az alapkérdéshez a hozzászólók érdemben viszonyulnak. Egyébként való igaz, napok óta beszélünk erről a nyilvánosságban, tehát nem érinthette önöket ez meglepetésként, hogy abban a vitában, amelyről sokat beszéltünk, de nem döntöttük el, hogy ez egy valóságos biztosítás legyen, vagy a biztosítás örve alatt egy állami rendszer - mint mondjuk, a brit , ebben mi az önök álláspontja. Tudniillik ez egy rendkívül fontos szakmai kérdés. A minket néző televíziónézők, azt hiszem, a 10 millió m agyar polgár többsége nem biztos, hogy érti a kettő közötti különbséget. De önöknek ennél több a felelősségük! Az elmúlt 15 évben ebben a vitában mindenki megpróbálta megkerülni az egyértelmű kijelentések megtételét. Én azt mondtam, hogy mi döntöttünk: ez egy biztosításalapú egészségügy lesz. Abban meg vitatkozunk a Szabad Demokraták Szövetségével, hogy az a kérdés, hogy többe vagy egy a biztosító; én azt mondom, bárcsak lenne legalább egy valóságos biztosítónk, aztán ha van egy valóságos biztosítónk, amel y mögött a nemzeti kockázatközösség áll, és ott van mögötte valóban túlnyomó többségünk befizetése, majd ráérünk ezt a kérdést föltenni. Hozzáteszem: Európában lényegében nincs olyan ország - szerintem csak egy van, ha Hollandia is, akkor azt mondom, hogy kettő, mert Svájc is ilyen , ahol az alapbiztosításban versengő biztosító létezik. Jól meg kell ezt fontolni! Ha hozzá akarnak járulni ehhez a vitához, képviselőtársak, akkor a lényegről kell tudni ebben az ügyben beszélni. Akkor nem kell újra kikerülni! Akkor mondják, hogy igen, akarunk társadalombiztosítást, valóságos biztosítást, ahol engem kiszolgálnak az én pénzemért, keresik a kegyeimet, ugyanannyit kapok, mint bárki más ebben az országban, ha biztosított vagyok. Vagy nem akarok ezzel foglalkozni - t ovábbra is fenn akarom tartani azt a rendszert, ami ma van. Mindezzel együtt azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy tekintettel az emberek érdekére, tekintettel a nővérek érdekére, tekintettel az orvosok érdekére, hozzányúljunk ezekhez az alapkérdésekhez is. S ha az elmúlt 15 évben fennmaradtak ezek a problémák, ez nem elveszi a kedvemet, képviselő urak, attól, hogy nekiinduljunk, hanem meghozza a kedvemet hozzá. Akkor azt mondom, hogy álljunk neki! Egyébként nem bánnám, ha már nem kellene nekiállni, mert például önök megtették volna. Azt sem bánnám, ha mi a végére értünk volna az elmúlt három évben. Nem
