Országgyűlési napló - 2004. évi őszi ülésszak
2004. szeptember 28 (168. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Dávid Ibolya): - NÓGRÁDI ZOLTÁN (Fidesz):
716 pályázóink, az adófizető pályázóink le tudnak hívni a különböző európai uniós fejlesztési forrásokból és alapokból. Nem kívánok számháborúba bocsátkozni, annál inkább sem, mert a kormányzat nyár óta különböző zsebből előkapott számokkal zsonglőrködik. Nem kívánok számháborúba bocsátkozni, mert a Pénzügyminisztérium már odáig jutott el, hogy hetente változtatja az álláspontját, még az adófizetők pénzéből befizetendő költségvetési hozzájárulásokról is. Azért az már eredm ény, valljuk be, hogy ma már elismeri a Pénzügyminisztérium is, hogy nem körülbelül 120 milliárd forintos befizetési kötelezettségünk keletkezik, hanem egészen pontosan 155 milliárd forintot kell a magyar költségvetésnek az európai uniós intézményekbe befi zetni. Eredmény az is, hogy ma már tisztán látjuk azt, hogy tízezer pályázat érkezett be, több mint tízezer pályázat érkezett be szűken az intézményekhez, ennek közel egynegyedét sikerült valamiféle döntés alá vonni, körülbelül egytizedét sikerült elbíráln i, és lásd, írd és mondd: hét, azaz hetes darab szerződést sikerült az elmúlt hónapokban megkötni, főképp kis- és középvállalkozásokkal, amelyek, ha nagyon nagy szerencséjük van, talán valamely kevés forráshoz hozzájutnak annak ellentételezéseként, amit be fizetünk. 155 milliárd forint támogatás tehát az európai uniós intézményeknek, és jóformán semennyi támogatás a pályázóknak, a magyar önkormányzatoknak, civil szervezeteknek, vállalkozóknak, akik jelentős erőforrásokat fektettek abba, hogy a pályázataikat elkészítsék. Vonjuk meg tehát a mérleget: a 155 milliárd forinttal szemben a tízezer pályázónak az esélytelensége egyértelmű negatív szaldó, egyértelmű veszteség a pályázók számára és az ország számára. Súlyosbítja a helyzetet továbbá, hogy több száz milli árd forintos hitelkeretszerződést írt alá a csatlakozás előestéjén a Magyar Köztársaság pénzügyminisztere, amely hitelnek finanszíroznia kellett volna ezeket az európai uniós strukturális alapból érkező pályázatokat. Nos, joggal vetődik fel a kérdés: ha a pályázókhoz pénz nem jutott, a hitel megvan, akkor hova került ez a hitelforrás? Hova került az a forrás, amit joggal várnak el a pályázóink, a közel tízezer tenderező, aki várja, hogy versenyképességének javítására és a fejlesztéseihez a forrásokat megka pja? Nem vigasztaló sem nekünk, sem a pályázóknak az a kormányzati kommunikációs trükk, hogy előlegként megkaptuk ezeknek a forrásoknak egy részét. Mindannyian tudjuk: az államháztartási törvény szerint az előleg nem minősül bevételnek, és a kérdést ismét feltehetjük. Ha viszont megkapta, és ott van a költségvetésben, ott van az államkasszában, a számlán ez az előleg, akkor miért nem jutott el az önkormányzatokhoz, vállalkozókhoz, civil szervezetekhez? Azzal együtt, hogy az is kiderül, hogy a kormányzat azé rt saját magát meg tudja finanszírozni ezekből a forrásokból. Arra alkalmassá tette az egyébként működésképtelen információs rendszert, hogy a saját projektjeit, saját magát finanszírozni tudja belőle, ugyanakkor a pályázókhoz jelentős társadalmi és gazdas ági érdekek mellőzésével nem jutnak a források. Jogos tehát a kérdés, és vessük is föl: 155 milliárd forintos befizetési kötelezettség, és ezzel szemben több mint tízezer pályázónak reménye sincs arra, hogy bármekkora forráshoz hozzájusson ebben az évben; ismerjük a szabályokat, a szeptember 30ai számlaleadási határidőt. Több száz milliárd forintos felvett hitel, ami tovább súlyosbítja az egyébként is nagyon nehéz államadóssági helyzetet, tovább súlyosbítja az adófizetők terheit, most is és a későbbi évekb en, amelyeknek az európai uniós pályázókhoz kellett volna vándorolnia, hiszen ezeknek az előfinanszírozására írta alá a pénzügyminiszter a hitelszerződést, a pályázók ürügyén vette fel a magyar költségvetés ezt a hitelt, és nem került el oda, ahova kellene . Vessük fel tehát: kinek a felelőssége? Nem tudtunk 2004ben annyi pályázati forrást lejuttatni a pályázókhoz, amennyi fizetési kötelezettségünk keletkezett. Kinek a felelőssége, hogy tízezer pályázónak se információja, se döntése, se szerződése, se pénze nincs, holott a sikerpropaganda ennek az ellenkezőjét mondta? Miért fizetünk rá 2004ben az európai uniós csatlakozásunkra? Miért fizetnek rá a pályázók, az oly sokat áldozó önkormányzatok, civil szervezetek és a nagyon sokat szenvedő kis- és középvállalk ozások?
