Országgyűlési napló - 2004. évi őszi ülésszak
2004. december 1 (192. szám) - „Az egészség nem üzlet!” címmel politikai vita - ELNÖK (dr. Világosi Gábor): - DR. MÉZES ÉVA (SZDSZ):
3925 A kérdésnek ez a része természetesen az egészségügyben dolgozók hivatástudata elsősorban, de őket ki kell szolgálni egy egészségügyi rendszernek, és ez a szolgáltatás - ami a villanytól a vízen, a gázon keresztül az ételt, a gyógyszert és még mindenféle egyéb szolgáltatást is ad - bizony üzemszerűen kellene, hogy működjön. Nálunk sajnos nagy részben még nem üzemszerűen működik, ezért is vannak azok a problémák, amik vannak, ezért van a pazarlás, e zért nem működnek jól, ezért kerül soksok egészségügyi intézmény csődhelyzetbe. Egy üzemben mindig kellenek technológiai fejlesztések, kellenek olyan emberek például az egészségügyben is, akik új technológiák bevitelével, új menedzsment kialakításával ezt az üzemszerű működést létrehozzák, illetve javítják. Úgy gondolom, hogy ennek az egészségügyi rendszernek mindenféleképpen szüksége van a magántőkére. A magántőke jobban ért az egészségügy szervezéséhez, mint azok az orvosok, akik ezzel eddig meg voltak b ízva. A másik fogalom, amit gondolom, mindenféleképpen tisztázni kell, az egészségügy és az egészségügy finanszírozásának a különválasztása. A jelen kérdés, amiről majd a népszavazás is szól, az az egészségügy kérdéséről szól, és nem az egészségügy finansz írozásáról. Tehát azok a riogatások, hogy ezentúl fizetni kell, meg a szegények nem jutnak ellátáshoz, nem igaz, mert nyilvánvaló, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár a jelen állapotok szerint legalábbis továbbra is fizeti a vele szerződésben álló k költségeit, és nem válogat aközött, hogy ez állami, önkormányzati vagy magánintézmény, hanem a betegek érdekeit, a területi ellátás fontosságát nézve azokat finanszírozza, akik azt teljesíteni tudják. Kuncze Gábor elmondta, hogy a szabad demokraták máské ppen képzelnék el a finanszírozást, de erről most természetesen még egyszer nem kívánok beszélni. De arról, hogy az egészségügy rendszerében a magántőke szükséges, azt szeretném két gyakorlati példával is szemléltetni. Én 1999 óta dolgozom egy olyan közhas znú társaságban járóbetegellátás keretén belül, ami akkor abszolút példaértékű volt. Egy olyan gazdasági társaságot hoztunk létre, ami akkor még nem is volt igazán az emberek tudatában benne. Természetesen az egészségpénztárral ugyanúgy egy szerződésben m aradt a közhasznú társaság, nem egyenként az orvosok, és biztosítottuk a területi ellátást ugyanazoknak, akiknek azelőtt is. Ugyanazok az orvosok maradtak ott, ugyanazok az egészségügyi szakemberek, csak magunkénak kezdtük érezni az intézményt, igyekeztünk a betegeknek minél jobban eleget tenni annak érdekében, hogy hozzánk jöjjenek, mert tudtuk, hogy az egészségpénztártól akkor fogunk több pénzt kapni, ha minél nagyobb betegforgalmat bonyolítunk. Igyekeztünk a műszereinket, az informatikai rendszerünket, a környezetünket megújítani, szebbé, jobbá tenni, ezzel is a betegek elismerését elnyerni. Egy idő után azonban beleütköztünk a közhasznú társasági lét határaiba. Rá kellett jönnünk, hogy nekünk mindenki csak eladni akar, minket senki sem tekint üzleti part nernek. Annak a lehetőségnek, amit a közhasznúság adott, amit az előbb elmondtam, hogy minél jobban minél többet dolgozni, ennek egy idő után megvannak a maga korlátai, ezt elértük, és innen már nem tudtunk többet produkálni. Egyre jobban arra kellett rádö bbenünk, hogy szükség volna külső befektetőre, szükségünk volna más tőkére, mások tőkéjére. Úgy érzem, hogy a másik példám is ugyanerre világít rá. Olvashattuk mindannyian, hogy a siklósi kórházon tulajdonképpen milyen Canossajáráson ment keresztül az elm últ években. Egy kisváros kis kórháza közel nagyvárosokhoz és klinikákhoz, nagy kórházakhoz, bizony sokféle próbálkozáson volt túl addigra, mire egy közhasznú társasággá alakította át önmagát körülbelül négy évvel ezelőtt. Megpróbálták úgy is, nyilván megt ettek mindent annak érdekében, hogy mint közhasznú társaság fennmaradjanak, és a kórházukat a környező lakosok, illetve betegek gyógyításáért megmentsék, és nem sikerült nekik. Tehát a jóindulat, a jóakarat innentől kezdve már kevés volt, és rá kellett arr a jönniük, hogy két lehetőség áll előttük: vagy megszűnik a siklósi kórház, vagy a magántőke belép a kórház működtetésébe. Az ő helyzetük aztán úgy alakult, hogy nemcsak a működtetésébe, hanem magába a tulajdonjogba is belépett, a 75 százalékot a magántőke megszerezte. Azt gondolom, hogy ez a legutóbbi példa erre az igazi privatizációra, amit inkább jóindulattal kellene szemlélni, hogy hogyan lesz tovább. Adjuk meg az esélyt, a lehetőséget, hogy az
