Országgyűlési napló - 2002. évi őszi ülésszak
2002. szeptember 11 (18. szám) - Lord Irvine of Lairg brit lordkancellár és kíséretének köszöntése - A családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP):
168 Tisztelt Országgyűlés! Először az írásban előre jelentkezett felszólalóknak adom meg a szót, tíztízperces időkeretben; elsőként Kósáné Kovács Magda, az MSZP képviselő asszonya követk ezik. KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP) : Köszönöm szépen, elnök úr. A vezérszónoklatokból is kiderült, hogy néhány kérdésben a kormánypárti és ellenzéki képviselők között - talán a frakciók között, valószínűleg a programjaik között is - politikaifilozófiai k ülönbség van. Ezeket a vitákat lehet folytatni, lezárni valószínűleg soha nem lehet, hiszen tudomásul kell vennünk, hogy bizonyos alapvető társadalmi kérdésekben különbözőképpen gondolkodunk. Ott szeretném folytatni, ahol Korózs Lajos képviselőtársam a vez érszónoklatában abbahagyta, és ezzel kapcsolódom Sisák képviselő úrhoz is, az utolsó vezérszónokhoz, hiszen tény - és hogy a tény bizonyságot nyerjen, csak a statisztikai adatokat kell megnézni , hogy az elmúlt négy esztendőben a gyermekszegénység növeked ett. Tény, hogy minden ötödik gyermek szegény családban él. Korózs Lajos képviselőtársam a létminimumhoz viszonyította a szegénységben élő gyermekek számát. A létminimum tulajdonképpen egy elismert társadalmi igény, de ha az elismert társadalmi igény mögé nézünk, és azt nézzük meg, hogy az egy főre jutó tényleges kereset hogyan oszlik meg a különböző számú gyermeket nevelő családok között, akkor még sokkal szomorúbb számokat kapunk, hiszen minden ötödik szegénységben élő gyermek családjában az egy főre eső jövedelem nem éri el a 14 ezer forintot. Tessék a lelkükbe nézni, és eldönteni, hogy ez a szegénységnek milyen bugyra! A másik póluson: százból mindössze hat gyermek él olyan családban, ahol az egy főre eső jövedelem meghaladja a 100 ezer forintot - ez per sze már tisztességes polgári életmódra alkalmat adó jövedelem, de száz gyerekből mindössze hatnak jut ez a sors. És ahogy ezt már megtanultuk: az igazi vesztesek a munkaerőpiacon kívüliek. Azt is megtanultuk, hogy ez is egy törésvonala a közöttünk lévő pol itikaifilozófiai különbségnek, hiszen a munkaerőpiacon kívülre szorultak sokak számára egyenlő fogalmat jelentenek a munkakerülővel, a dolgozni nem akaróval, a társadalmi segítségre, társadalmi jövedelemre pályázóval. Csak azt felejtjük el, hogy ebben a s ajnos nem csökkenő társadalmi halmazban ott vannak a fiatal nyugdíjasok, akik kiskorú gyermekeket nevelnek; ott vannak a csökkent munkaképességűek, akik nem találnak a munkaerőpiacon maguknak helyet; ott vannak a rokkantak; ott vannak az 50 százalékos munk aképességcsökkenéssel rendelkezők, akik rokkantnyugdíjra sem jogosultak; de ott vannak a rokkantnyugdíjasok is, akiknek a rokkantnyugdíja azt a nyomorszintet sem éri el, amiről az előbb beszéltem. És ott vannak a gyermeket nevelők, akik hogyha egyszülős c saládot képviselnek, akkor az egyetlen megélhetési forrásuk az a családi támogatás, amelyről most beszélünk. Én azt gondolom, hogy mindannyiunk közös célja, és ebben kormánypártnak és ellenzéknek egyet kell értenie: a gyermeknevelési támogatá sok olyan emelése, amely a családok számára, és lehetőség szerint minden család számára, valódi társadalmi segítséget jelent majd. Ez akkor valósulhat meg, ha ezek a társadalmi támogatások hozzájárulnak a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez - ezt tar tom fő célnak. Természetesen nem vitatom azt, amit Sisák képviselőtársam mondott, hogy végső soron persze olyan gyermek- és családtámogatási rendszert kell felépítenünk, amelyik hozzájárul a születésszám emelkedéséhez, és hozzájárul a demográfiai mutatók j avulásához. De nagyon kérem képviselőtársamat, értsünk egyet abban, hogy a demográfiai folyamatok alakulása sokkal bonyolultabb annál, semmint hogy azt higgyük, hogy 20 százalékkal megemeltük a családi pótlékot, és akkor majd 20 százalékkal meg fog emelked ni az élveszületések száma - bár így lenne! Hitem és meggyőződésem, hogy a demográfiai folyamatok pozitív változásához mindenekelőtt nyugodt, biztonságos társadalmi környezet kell; foglalkoztatási biztonság kell, ahol az emberek öttíz évre előre tervezni tudják az életüket, és tudják azt, hogy miből fognak megélni. Biztonságos szolgáltatások kellenek, ahol tudják azt, hogy a társadalom miben fog tudni segíteni nekik a gyermekeik neveléséhez. A családban végzett munka társadalmi elismerése kell. Egy kis ker etesben
