Országgyűlési napló - 2002. évi őszi ülésszak
2002. szeptember 10 (17. szám) - Az 1956. évi forradalom és szabadságharc eseményeivel, valamint Nagy Imre miniszterelnök mártírhalálával összefüggő történelmi ünnepnapok méltó megünnepléséről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája - ELNÖK (Mandur László): - MÉCS IMRE, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről:
118 Éjjel a Rádiónál éreztem, hogy a mi reformokért küzdő polgári mozgalmunk, bár akkor ez a szó nem volt alkalmas ennek a kifejezésére, átcsapott forradalommá, és hajnalban, amikor az első szovjet harckocsik végigcsörömpöltek a József körúton, akkor az egész átcsapott szabadságharccá, úgy, ahogy a magyar történelemben lenni szokott, hányszor, de hányszor volt ez. Június 16a bent ért a siralomházban. Reggel furcsa csend volt, nem csöröm pöltek az ajtók, nem rohangáltak a házi munkások, kegyetlen csend volt, és a börtönben nagyon furcsa, amikor már ébresztőnek kellene lennie, semmi, csend. Egyre nyugtalanabbak lettünk, nem tudtuk, mi ez, és vagy másfél órával később kattantak a kutyák, jöt tek a házi munkások, hozták a reggelit, és az egyik besuttogta a tátikán, a cellaajtón, hogy megölték őket, felakasztották őket. Kit? Imre bácsit és Malétert és Gimest. Rettenetes volt! Tehát velük is megtették, Magyarország törvényes miniszterelnökével, a ki nem mondott le, nem volt hajlandó lemondásával szentesíteni a quislinghatalmat, az idegen hatalmat. Ez rettenetes volt, hiszen akkor körülbelül 140150en vártunk ott sorsunk beteljesülésére. Ezután indult meg igazán a nagyüzem, egészen ’62ig tartott. Egyetértek azzal, hogy Nagy Imre miniszterelnök és társai… - sok száz társáról van itt szó, ahogy ’89. június 16án is ezt mondtuk, ezt hirdettük, nem tudtuk mindenkinek a koporsóját odavinni a Hősök terére, mert tele lett volna koporsókkal. Nagy Imre szim bólummá vált, és szimbolikus az is, hogy a családja nem engedte, hogy külön sírhelyre temessék, ugyanoda temették, a fiúk és lányok közé. Úgy gondolom, helyes, hogy az Országgyűlés saját maga számára és az államapparátus számára határozatot hoz, hogy megün nepelje; nem tudom, hogy ünnepi ülésről van szó vagy valami másról, szűkszavú az előterjesztés, de úgy gondolom, hogy ezt támogatni kell. És megint azt szeretném mondani, mint az előbbi alkalommal, hogy ez nagyon lecsupaszított javaslat, úgy gondolom, egykét szóval kiegészítve elfogadhatóvá lehet tenni mindenki számára, hiszen a június 16ák segítették a változást, a kibontakozást - a forradalom harmincadik évfordulóján, június 16án is megünnepeltük és később is. ’89. június 16án az a hatalmas, gyönyörű együttállás, tömegdemonstráció, ami a temetés kapcsán kialakult, az adta meg a rendszerváltás legitimációját, mert addig nem volt semmiféle legitimáció, akkor segítettek a halottak nekünk. Tehát meg kell Nagy Imréről és a társairól együtt emlékezni, mert ő k együtt voltak, és Nagy Imre nem volt hajlandó tőlük elszakadni, utolérte őket, erről már beszéltünk. Az is fontos momentuma ennek a javaslatnak, hogy a szabadságharc jelképévé vált lyukas zászlót besoroljuk a történelmi ereklyék, a történelmi zászlók köz é. Itt is hadd mondjam el, hogy ’89 végén a román forradalomban a románok ugyanezt tették, nem azért, mintha minket akartak volna utánozni, volt valami közös bennünk, a szabadságát kereső népeknek megvan a közös akarata, és annak is szimbóluma a lyukas zás zló, csak kicsit más a trikolór. Ez is helyes. Azt gondolom, hogy tizenkét évvel a rendszerváltás után, tizenkét évvel azután, hogy konszenzussal tényleg egy példaszerű jogi keretet hoztunk létre, az európai jogállam keretét, és még az előző pártállami kor mányzat és pártállami parlament szavazta meg szóról szóra azokat a törvényeket és azokat az alkotmánymódosításokat, amelyeket a Kerekasztalon dolgoztunk ki; úgy gondolom, ezután el kell fogadnunk azt, hogy nagyon sokan vannak, akik forradalomnak érzik a fo rradalmat, és azokat is el kell fogadnunk, akik most már forradalomnak tekintik a forradalmat. Mert iszonyatos butítás volt és az agyaknak tényleg az elkocsonyásítása, emlékezzünk, hogy milyen tankönyvek voltak, a pedagógusok miket voltak kénytelenek monda ni, végül pedig már csak nem is emlékeztek rá, még ellenforradalomként sem, Kádár is próbálta eltemetni. Úgy gondolom, hogy azokat is el kell fogadnunk, sőt tisztelnünk kell, akik hajlandók szembenézni a múltjukkal és megváltoztatják a véleményüket, mert e z a forradalom közös kincsünk, még azokkal is közös, akik akkor lőttek ránk, de nagyon kevesen voltak, és később belátták, hogy ez bűn volt, belátták, hogy ez hiba volt. (Dr. Kosztolányi Dénes: Egyet mondjál, aki belátta!) Vannak sokan, hidd el! (Dr. Koszt olányi Dénes: Persze! - Az elnök csenget.) Hidd el, hogy vannak! Ide
