Országgyűlési napló - 2002. évi tavaszi ülésszak
2002. június 12 (8. szám) - A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény jogharmonizációs célú módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Wekler Ferenc): - KÓSA FERENC, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
431 Ezek az adatok nem titkosak, bárki ellenőrizheti őket. Minősíthetném feledékeny képviselőtá rsaim sajnálatos tévelygéseit, de nem teszem. Csupán rögzítem az immár történelmi tényt: a jelenlegi parlamenti pártok, az MSZP, a Fidesz, az MDF és az SZDSZ a médiatörvény ügyében szinte maradéktalanul egyetértettek, és azt szavazataikkal is igazolták. Is métlem: valóban úgy gondolom, érdemes fölidézni, miként alakult ki ez a példaszerű egyetértés, és vajon mi lehet az oka annak, hogy ez a mármár nemzeti egységnek is nevezhető ritka tünemény szinte a szemünk láttára szétesett, és immár végképp elillanni lá tszik az életünkből. Megpróbálom tehát röviden, afféle távirati stílusban fölvázolni, hogyan láttam, miként éltem meg a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény körüli történéseket. Amikor 1990ben az első szabad választások után leültünk a kulturáli s bizottságban és a legfontosabb teendőinkről tanácskoztunk, valamennyien egyetértettünk abban, hogy a történelemből öröklött médiahatalom sem tulajdonosi szerkezetében, sem működési rendjében, sem pedig személyi összetételében nem alkalmas a demokrácia me gteremtésére. Éppen ezért célul tűztük ki az információs hatalom radikális megújítását. Létrehoztuk a média albizottságot, amelyben hónapokon át, sokszor éjszakába hajlóan vitatkoztunk a médiahatalom törvényes átalakításáról. Olyan demokratikus működési re ndet keresgéltünk, amely biztosítja a tájékoztatás szabadságát és az állampolgárok tájékozódáshoz való jogát, a nézetek és vélemények szabad áramlását, ugyanakkor megakadályozza az információs hatalmi monopóliumok kialakulását. Olyan törvényt tehát, amely egyszer és mindenkorra kiiktatja az információs hatalommal való visszaélés bármely formáját. E célok megfogalmazásában szinte teljes egyetértés volt közöttünk. A különféle pártokhoz való kötődéseink ellenére abban is egyetértettünk, hogy haladéktalanul fel kell számolni a posztsztálini típusú diktatúra médiamaradványait, amelynek lényege az állami tulajdonú sajtó, rádió és televízió volt, amelyet az állampárti hatalom kézi vezérléssel irányított. Az átalakítás módját és konkrét intézményes megvalósítását il letően azonban markáns véleménykülönbségek alakultak ki a különféle politikai erők között. Nemzeti demokrata képviselőtársaim, akik az akkori kormányzó pártokhoz tartoztak, azt szerették volna elérni, hogy a rádió és a televízió a mindenkori kormány felügy elete alatt működjön. Még a rossz emlékű állami tulajdonlást sem vetették el teljes mértékben. Azzal érveltek, hogy a szabad választások óta hazánkban jogilag, politikailag és erkölcsileg is legitim kormány létezik, amelynek nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy érdemben befolyásolja az információs hatalom demokratikus működését. A liberális demokraták élesen és határozottan ellenezték az állami tulajdonlást és a kormányfelügyeletet egyaránt. Az információk sokféleségének versenyét és szabad áramlását mi ndenekelőtt a szabadpiaci tulajdonviszonyoktól remélték. Mi, szocialista demokraták fenntartásokat fogalmaztunk meg mindkét változattal szemben, és egy harmadik megoldást javasoltunk. Véleményünk szerint ugyanis az állami tulajdonlás és kormányfelügyelet s érti a társadalom szuverenitását az állammal szemben, a szabadpiaci tulajdonlás pedig sértheti nemzeti szuverenitásunkat a külföldi tőke esetleges hatalmával szemben. Ezért mi a közszolgálati rádió és televízió köztulajdonba vételét javasoltuk olyan közala pítványi forma keretében, amelyben a tulajdonosi és felügyeleti jogokat nem a kormányok, nem a külföldi tőkeérdekeltségek, hanem a magyar társadalom képviselői gyakorolják, részben a mindenkori parlamenti pártok, részben a szakmai szervezetek és részben a jelentős társadalmi szervezetek küldöttei. Bárki beláthatja, e három elképzelés között nehéz közös nevezőt találni. Nem véletlen tehát, hogy az első ciklusban nem született meg a várva várt médiatörvény. 1994ben a szocialistaszabad demokrata koalíciónak 72 százalékos többsége volt a parlamentben. Ez a többség elegendő lett volna bármely kétharmados törvény elfogadásához. Jogilag tehát megtehettük volna, hogy a 72 százalékos parlamenti többség akaratát és esetleges hatalmi érdekeit érvényesítsük a médiatör vényben. Erkölcsileg azonban mindez aggályos lett volna, így hát
