Országgyűlési napló - 2001. évi őszi ülésszak
2001. december 12 (248. szám) - Az ülésnap megnyitása - "Országimázs Központ" című politikai vita - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - KÓSA FERENC (MSZP):
3790 emberekkel. Az életükről, a sorsuk felől faggattuk őket, arról, hogy miként vélekednek a vilá gról. Egyik este egy halk szavú, szigorú tekintetű parasztember csöndes monológját hallgattuk. Küzdelmes élete volt. Nemcsak a földdel küszködött, hanem egy emberi életre alkalmatlan világgal is. A szegénység, a megélhetés terhe mellett két világháború gyö trelmeit is hurcolta magában, tragikus emberi sors tárult elénk. (10.40) Amikor befejezte az elbeszélését, megkérdeztem tőle, ha visszatekint az elmúlt hetven esztendőre, vajon mi volt a legszomorúbb esemény az életében. Maga elé nézett, hosszan eltűnődött és így szólt: Volt nekünk egy lovunk. Jó tartású, büszke ló volt, szilaj természetű, de azért engedelmes, értette az emberi szót. A tanya körül tágas volt az udvar, a ló leginkább ott legelészett a gémeskút közelében. Arrébb, az udvar távolabbi szegletébe n volt egy pocsolya is, a disznók meg abban dagonyáztak. Egyszer egy kan disznó valamiért megdühödött, és elkezdte kergetni a lovat, s addigaddig kergette, mígnem a ló a kapufélfának rohant és összerogyott. Úgy értsék, ahogy mondom! A ló megrettent a disz nótól, és szörnyethalt - egy ló egy disznótól. Mire odaszaladtam és letérdeltem mellé, még kapálódzott a lábaival, de a szemében már nem volt semmi élet. Segíteni nem tudtam rajta, csak ott térdepeltem mellette tehetetlenül. A disznó meg, mintha semmi sem történt volna, ment vissza dagonyázni. Hazajött apám, elmondtam neki, mi történt, de nem akart hinni se a szemének, se a fülének. Hirtelen a fejébe szökött a vér, elborult az agya, odalépett hozzám, és pofon vágott. Annyira váratlanul ért az ütés, hogy nek iestem a léckerítésnek. Iskolás voltam még, afféle kamaszkölyök, de nem sírtam. Föltápászkodtam, elkullogtam apám közeléből, és a ház hátuljánál lekuporodtam egy szalmakazal tövébe. Akkor é s ott kezdtem el gondolkodni, hol is élek, milyen világba születtem. És ez a gondolkodás valahogy végigkísért engem szinte az egész életemen. Jártambankeltemben figyelgettem, mi történik körülöttem. Szomorú, de bárhová sodort a sors, bármerre néztem, rend re azt láttam magam körül, hogy a disznók pusztulásba kergetik a lovakat, vagyis a hitványak a különbeket, a semmirekellők a valamirevalókat. Pedig hát mindaddig, amíg a senkik ölesztik a valakiket, nincs igazság. Helyette szégyen és gyalázat van. Ez a leg szomorúbb. Azért fáj ez nekem igenigen kegyetlenül, mert én, mióta az eszemet tudom, mindig is egy olyan országról álmodoztam, egy olyan országban szerettem volna élni, amelyben a disznók nem kergetik halálba a lovakat. Nem tudom, megéreme még. Eddig tar t a történet, amit fölidéztem. Talán mondanom sem kell, hogy mindaz, amit a tanyasi ember elmondott, engem mélyen megérintett. A kép, amit az országról és erről a mi olyanamilyen magyar világunkról fölvázolt, az életem folyamán gyakran fölfölsejlett az e mlékezetemben. Volt idő, amikor reménykedtem az ország sorsának alakulásában, és ez a kép ritkán villant a tudatomba. Mostanában azonban sajnos ismét egyre gyakrabban merül föl bennem. Legutóbb például akkor nyilallt belém, amikor azt kellett látnom, hogy egy '56os halálraítéltre hitványabbnál hitványabb emberek támadtak. Olyanok, akik sem akkor, amikor kellett, sem azóta, vagyis soha semmit nem tettek a forradalomért, sem a forradalom erkölcsi hagyatékának megőrzéséért. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiban. ) Szégyen és gyalázat történt; Adyval szólván: csörtettek bátran a senkik, és meglapult az igaz ember. (Szórványos taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.) A tanyasi ember csöndes monológja tehát ismét időszerűvé vált. Félreértés ne essék, távol álljon tőlem, h ogy emberi lényeket állatokhoz hasonlítsak! Ám az a régirégi történet, amit a lóról és a disznóról fölidéztem, nemcsak valóságos, hanem jelképes is. Emberi jelentése és erkölcsi jelentősége is van. Rólunk szól. Nem az ilyenolyan politikai pártokról, nem az alantas politikai perpatvarokról, hanem az ország s az itt élő emberek múltjáról, jelenéről és jövőjéről, egyszóval mindannyiunk sorsáról; arról, hogy milyen országban akarunk élni; arról, hogy lesze itt belátható időn belül emberhez méltó élet, vagy n em lesz. Olyan kérdések ezek, amelyekre
