Országgyűlési napló - 2001. évi tavaszi ülésszak
2001. június 1 (213. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - DR. VARGA LÁSZLÓ (Fidesz):
3981 Köszönöm. Időközben megérkezet t Varga László képviselő úr, aki "Május elseje a munka ünnepe, vagy egy pártpropaganda napja?" címmel kíván napirend utáni felszólalást tenni. Megadom a szót. DR. VARGA LÁSZLÓ (Fidesz) : Elnök Úr! Tisztelt Ház! A FideszMagyar Polgári Párt és a Magyar Keres zténydemokrata Szövetség nevében szólok. A munka ünnepe minden polgárt érint, elsősorban a dolgozókat, de a munkára vágyó és kész fiatalokat, és nem utolsósorban a nyugdíjasokat, akik azt kívánnák, hogy megdolgozott éveik után nyugodtan éljenek. A munka a megélhetésünk alapja, de kibontakozási lehetőség a tehetségünknek, a képességeinknek, egyéniségünknek, és nem utolsósorban itt láthatók az ember értékei is. A kereszténydemokrata felfogás szerint minden munkát egyformán kell ünnepelnünk, azért, mert a munk a ünnepén nem teszünk különbséget a munka és munka, dolgozó és dolgozó között. Szerencsés az az ember, aki egész életében dolgozott, örülhet az, aki emberi körülmények között folytatta vagy folytatja munkáját, és boldog lehet az, aki azt a munkát, amelyet végzett, szeretett. Fiatal ügyvédjelölt voltam, amikor dunántúli szegény szüleimnek azt mondottam: csodálatos hivatásom vagy foglalkozásom van, mert nagyon szeretem, amit csinálok, és ráadásul pénzt is kapok érte. A munkanélküliség kegyetlen állapot. Nemcs ak a megélhetést nem tudja biztosítani, sem a családalapítást, hanem a jövőt is sötétté teszi, és nem utolsósorban saját hazájában feleslegesnek érzi magát az ember. Megismétlem azt, hogy a munka ünnepén minden ünnepet, minden polgárnak a munkáját és minde n dolgozót egyformán kellene ünnepelnünk. Az a felfogás, hogy minőség szerint ünnepeljünk vagy pedig pártok szerint, egyáltalán nem helyes. Azért ismétlem a kereszténydemokrata felfogást, mert ez demokratikus felfogás, demokratikus országban is érvényesül, hogy a munka ünnepén ne legyen különbség munka és dolgozók között. Érdemes megemlítenem, hogy ez a felfogás egy nagyon érdekes véleményben látott napvilágot magyar vonatkozásban. Az 1956os forradalom és szabadságharc leverése után sok menekült érkezett A merikába. Az akkori munkaügyi miniszter, James Mitchell a következőket írta a Herald Tribune 1957. május 10i számában: Nagy adományt kapott az Egyesült Államok, 30 millió dollár bónuszt, egy olyan nagy csoporttal, amely Magyarországról érkezett, éspedig - idézem szó szerint - szakmunkások, tudományos kutatók, orvosok és mérnökök. Érdekes, hogy elsőnek említi a szakmunkásokat; szokatlan, nálunk is, mert ő sem tett különbséget munka és munka között, dolgozó és dolgozó között, amikor az értéket és az emberi é rtéket nézte, nem pedig azt minősítette, amit mindnyájan tudunk, hogy ezeknek a gazdasági értéke, az anyagi ellenszolgáltatása természetesen jelentősen különbözik. Úgy érzem, hogy az a felfogás, amely a kereszténydemokráciát jellemzi, hogy minden munkát és minden dolgozót egyformán értékeljünk, szembeszállt már régebben a XIX. századbeli ipari forradalomnak a borzalmas kapitalista mohóságával, ahol a munkásnak nem volt nagyobb értéke, mint egy szerszámnak, de a fasizmus és a kommunizmus elfogultságával is, ahol nem a munkát, nem a dolgozót, hanem a teljesítményt mérték, amilyen mértékben kiszolgálta a rendszert. Ezért borzalommal gondolunk vissza az első sztahanovistára, Muszka Imrére, és talán a többiekre, akiket szinte halálba sodort a rendszernek az az ig énye, hogy valaki teljesítményt adjon, ne pedig a munkának és a dolgozónak a megbecsülését. Kényszermunka volt ez is, de az is, amikor százak és ezrek nem tudtak tehetségük és képességük szerint dolgozni, hanem a kijelölt munkát végezték, amelyben nem tudo tt érvényesülni a tehetségük. De kényszermunka volt az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének megállapítása szerint az a munka is, ahol a munkás nem tudta elhagyni a helyét; és Magyarország kormányát megbélyegezte az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által létrehozott kényszermunkavizsgáló bizottság.
