Országgyűlési napló - 2001. évi tavaszi ülésszak
2001. május 11 (208. szám) - "A társadalmi kohézió, az elszegényedés megállítása" című politikai vita - ELNÖK (dr. Wekler Ferenc): - KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP):
3346 A társadalmi kohézió az én értelmezésemben a társadalmi cselekvés és az emberséges közgondolkodás eredménye és feltétele. Eredménye azért, mert a társadalom széleinek a távolodása, kedves Horváth képviselő úr, széts zakíthatja a társadalom szövetét. Eredmény azért, mert hosszabb távon a gazdasági növekedést, sőt még az európai integrációt hátráltatható tényezővé válik ez a szétszakadás, a társadalom szövetének a meggyengülése. És feltétel, mert csak az összetartozás a lapján szervezett intézmény- és eszközrendszer akadályozhatja meg a szegregációt, a gettósodást, azokat a drámai jelenségeket, amelyekkel együttélünk. Rövid felszólalásomban az egyenlőtlenségek törésvonalairól szeretnék beszélni, azokról a törésvonalakról, amelyek a társadalmi összetartozást, a társadalmi kohéziót fenyegetik. A képviselőtársaim a későbbiekben szólni fognak a jövedelmi különbségekről, amelyeknek az arányáról persze hosszas vitát lehetne nyitni; a Tárki 7,5szörös jövedelmikülönbségszélekről beszél, a valóság valószínűleg ennél nagyobb, eléri a 910szeres különbséget. És mivel Horváth képviselőtársam adatokat kért számon, hadd mondjam, hogy a harmadik világ kétségbeejtő nyomorküszöbétől régiónk, a keletközépeurópai régió szerencsére viszon ylag távol van. (11.50) De az a tény, hogy napi 2 dollár 15 centből Magyarországon is drámaian sokan élnek, körülbelül feleannyian, mint Szlovákiában, és napi 3 dollár 40 centből pedig nálunk majdnem még egyszer annyian élnek, mint Szlovákiában, eléggé mut atja azt a veszélyt, hogy ha a harmadik világ 1 dollár napi jövedelem alatti szegénysége nem is fenyeget minket, rajta vagyunk azon a lejtőn, amelyik a harmadik világ szegénységéhez is vezethetne. És nem véletlen, hogy a régióban, a régióközeli országokban a szegénység mélysége ott a legnagyobb, ahol nem estek át azon a sokkterápián az országok, amelyet ma is többször nemzetellenes bűncselekménynek bélyegeztek, hiszen Lengyelországban és Magyarországon indult el az a gazdasági növekedés, amely 1997től lend ült meg és tart folyamatosan ma is. Mindeközben természetesen hangsúlyozom, hogy a gazdasági növekedés önmagában nem oldja meg a szociális problémákat, sőt hozzáteszem, hogy a gazdasági növekedés nem oldja meg önmagától még a foglalkoztatás, a munkaerőpiac gondját sem. Ma 1 millió 700 ezer aktív korú embernek, tehát 14 éves és 62 éves életkor közötti embernek - nem 74 éves korig számoltam, amit egyébként pedig a statisztikai sztenderdek alapján megtehetnék - nincsen munkából származó jövedelme. Ennek a hata lmas létszámnak egyharmada nyugdíjas, körülbelül 20 százaléka kap - idézőjelbe mondom - szülői ellátást, tehát gyermeki jogán támogatást, 20 százalék a támogatásban részesülő munkanélküli. És ha összeadják a számokat, akkor 500 ezer aktív korú magyar állam polgárról nem tudunk semmit. Persze ők sem ismerik Selmeczi Gabriella 39 pontját. Nem figyel rájuk a világ, nem veszi észre őket a társadalom, nem tudjuk, miből élnek, nem tudjuk, hogy vane fekete- vagy alkalmi munkájuk, nem tudjuk, hogy kapnake valamily en módon önkormányzati segélyt vagy támogatást. De egyben biztosak lehetünk, abban, hogy a statisztika elfedi vagy felnagyítja a valódi problémákat. Elfedi akkor, amikor jó tendenciákat akar igazolni, és felnagyítja akkor, amikor a normatív támogatáshoz va ló hozzájutás kényszere hajtja. 500 ezer állampolgártársunkról, aktív korúról nem tudunk semmit, és nem tettünk értük semmit. 200 ezer új munkahelyről volt szó, ebből a 200 ezerből 100 ezer akkor jött létre, amikor a gazdasági növekedés elindult 1998ban, '99ben 70 ezer, 2000ben 30 ezer, következésképp a spontán gazdasági növekedés munkahelyteremtő hatása kifújt. Mi azt állítjuk, hogy ha nem lesz központi finanszírozás, ha nem lesznek központi pénzeszközök és nem lesznek helyi közvetítő, segítő intézménye k, akkor a 200 ezer új munkahely egy olyan befagyott munkaerőpiaci állapotot rögzít, amelyikben az 500 ezer ember sorsa a jövőben sem oldódik meg.
