Országgyűlési napló - 2001. évi tavaszi ülésszak
2001. május 9 (206. szám) - A szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Wekler Ferenc): - DR. SURJÁN LÁSZLÓ (Fidesz):
3071 körökként nemcsak a távolságot jelzik, hanem a felelősségünk mértékét is. Aki hozzám közelebb van, az iránt a feladataim, a gond oskodási kötelezettségem nagyobb, mint a távol lévőhöz. Természetesen mindenfajta határnak a meghozatala mesterséges dolog. Ezek a mesterséges határok vitathatók. Mi azt mondjuk: ebben a törvényben átfogjuk a szomszéd országokban élő magyarokat. Ezzel még nem teljesítjük azt a gondolatot, hogy minden magyar felelős minden magyarért, de legalább közelítünk efelé. Méltatlan dolog vitatkozni ennek a határnak az alkalmas vagy alkalmatlan voltán, lehetne érveket sorolni amellett, hogy bővítsük, lehet érveket tal álni amellett is, hogy szűkítsük. Azt hiszem, sokkal inkább azt kellene megtennünk, hogy egy idő után visszatérünk erre a kérdésre, és megnézzük, kelle bővíteni a kört. Mert például azok a magyarok, akik a szomszéd országokban születtek, de ma harmadik or szágban élnek, kívül esnek e törvény határain, nem hiszem, hogy tartósan szabad lenne elfeledkezni róluk. Az anyaország gondoskodása a határon túliak egészségi állapotáról nem a rendszerváltás terméke. Évtizedek óta léteznek kétoldalú szerződések, amelyekb en a sürgősségi betegellátást kölcsönösen vállaljuk. A nem sürgősségi eseteknek is volt megoldása már a rendszerváltás előtt, elvileg fizető betegellátás keretében, de ez alól a szakminiszter felmentést adhatott és adott is. Mi változik? Nem változik most a sürgősségi betegellátás, ugyanúgy a kétoldalú szerződések kezelik ezt a kérdést. A törvény előtt, de a rendszerváltás után azonban már megváltozott valami. Amikor a kórházak egyre nehezebb helyzetben voltak, egyre kevesebb pénz állt a rendelkezésükre, és egyben rájuk volt kényszerítve, hogy próbálják felmérni, mi mibe kerül, sőt az ellátást is aszerint kapták, hogy milyen betegeket, hányat, milyen formában láttak el, amikor belépett a rendszerbe a biztosítási elv, akkor ez a nagyvonalúság, hogy lássuk el őket, már nem volt tartható felelősen az ellátandó betegágyak iránt. Ekkor lépett be az alapítványi forma, a Segítő Jobb Alapítvány, amely költségvetési támogatással nagyon sok jót tett, és okosan nyúlt a kérdéshez: megpróbálta kinn meggyógyítani, akiket k inn is meg lehetett gyógyítani, csak eszköz vagy gyógyszer hiányzott hozzá, kivitte a tudást ennek a gyógyításnak az érdekében, de ha kellett, behozta a beteget, a magyar beteget, és nem csak a magyar beteget, mert a kirekesztés sosem volt jellemző ránk, a mikor ezzel a kérdéssel foglalkoztunk. (21.40) Ez az alapítványi forma is megmarad, de változik egy kicsit a helyzet, hiszen az érintettek egy része, amikor Magyarországon munkát vállal, egyben biztosított lesz, s a biztosítottnak önálló, saját jogai vanna k. Igaz, az ő befizetései tulajdonképpen részlegesek a magyar állampolgárságú munkavállalókhoz képest, az ellátás is, amely e befizetéshez csatlakozik, csak részleges. De arra lehet számítani, hogy amikor e rendszert bevezetjük, akkor az történik, hogy a b efizetések száma, összege nagyobb lesz, mint az első időben jelentkező kiadások, hiszen az ember élete természeténél fogva idősebb korban igényli a nagyobb egészségügyi ráfordítást, mint az ereje teljében lévő munkavállalók körében. Nos, méltányos dolog, h ogy e befizetéseket külön tartsuk számon, ne a nagy kalapba ömlesszük be, és lehetőség szerint például az említett alapítványi rendszeren keresztül az érintettek irányába juttassuk vissza. Felszólalásom végén azt vizsgálom, hogy kinek válik e törvény a jav ára. E kérdésre két szinten lehet felelni. Az első nyilvánvaló: akikről szól, akikért szól, akik a különféle ellátások alanyai. De, tisztelt Ház, azt hiszem, hogy ez az életnek és a kérdésnek csak az egyik síkja, van egy másik sík is. Szülők, pedagógusok, lelkészek gyakran hangoztatják a gyerekeknek, hogy jobb adni, mint kapni. Úgy vélem, hogy itt is erről van szó. A XX. század az anyaország magyarságát is meggyötörte testi, de főleg lelki értelemben. Lelki gyógyulásunk része e törvény, ugyanis a magunk önb ecsülését is szolgálja. A magunk önbecsülését is szolgálja az, hogy mások javára lehetünk, és úgy érzem, hogy mint annyiszor, most is a határon túliak nyújtanak többet nekünk, mint mi nekik. Arra biztatom az anyaország polgá rait, hogy ne sokat foglalkozzanak a törvény körüli hecckampánnyal, ez ugyanis mindössze néhány talaját vesztett, szalmaszálba is kapaszkodó embertől származik. Sokkal inkább
