Országgyűlési napló - 1997. évi őszi ülésszak
1997. december 8 (328. szám) - A kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló törvényjavaslat kivételes eljárásban történő tárgyalása - ELNÖK (dr. Kávássy Sándor): - VITÁNYI IVÁN, a kulturális és sajtóbizottság elnöke: - ELNÖK (dr. Kávássy Sándor): - VITÁNYI IVÁN, a kulturális és sajtóbizottság elnöke:
3814 érintkezés minden szintjén - az alkotóművésztől a kétkezi munkásig - az európai uniós polgártársaink azt nyugtázzák majd rólunk: mennyire olyan, mint mi magunk, és mégis mennyire magyar. Tisztelt Ház! Ehhez kérem az önök cse lekvő közreműködését és támogatását. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.) ELNÖK (dr. Kávássy Sándor) : Megköszönöm államtitkár úr előadását. Tisztelt Országgyűlés! Megkérdezem egyben Vitányi Iván urat, a kijelölt kulturális bizottság elnöké t, kíváne a bizottság előadót állítani. (17.30) VITÁNYI IVÁN , a kulturális és sajtóbizottság elnöke : Igen, én szólnék. ELNÖK (dr. Kávássy Sándor) : Megadom a szót. VITÁNYI IVÁN , a kulturális és sajtóbizottság elnöke : Köszönöm szépen. Elnök Ú r! Tisztelt Országgyűlés! Örömmel hallgattam, hogy Szabó Zoltán vonzó előadást adott a magyar kultúra helyzetéről és 1990 óta való fejlődéséről. Ehhez nem kívánok bővebben hozzászólni, csak azt szeretném jelezni, hogy nem értek vele egyet ilyen formában - túlságosan szép volt ez a leányzó! A magyar kultúrának ugyan kétségtelenül nagy erénye, hogy 1990 után egy nagy társadalmigazdasági átalakulásban - amely köztudomásúlag nem kedvez a kultúrának, mint ahogy már a latinok is mondták: "Inter arma silent musae ", ennek ellenére - a magyar kultúra mégis megőrizte erejét, megőrizte szépségét, el tudott jutni a mai pontra azzal, hogy minden nagy vérveszteség nélkül túlélte ezt az átalakulást. Mindazonáltal a helyzet nem ilyen rózsás, mert ha a kultúra állapotáról b eszélünk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy 1990 óta minden téren - vagy a legtöbb téren - évről évre bizonyos hanyatlást észlelhetünk; éppen a könyvtárak terén, ahol elmaradunk az európai normától. Azért az, hogy a közkönyvtárak száma a felére csökkent, mégsem elfeledhető tény, annak ellenére, hogy rögtön hozzátehetjük: a könyvtárakba beiratkozók és a könyvtárakat igénybe vevők száma nem csökkent ilyen mértékben, ami azt mutatja, hogy a magyar lakosság, a magyar társadalom, a kultúra iránt fogékony közöns ég igényli ezeket az intézményeket, fenntartja őket, bizonyos esetben korrigálja, mert ez azt is jelentette, hogy a szám túlságosan nagy volt, ha egy kisebb számban is jelentős közönség lehet benne. Mindazonáltal és összefoglalóan: nem annyira rózsás ez a dolog, tehát itt most nem arról van szó, hogy egy szép előrenyomulás keretében még meghozzuk a közművelődési és a közgyűjteményi hálózatra vonatkozó törvényt, hanem arról van szó, hogy ez egy olyan stratégiába kell hogy beleilleszkedjék, amely megállítja a hanyatlást, amely elősegíti a következő időszakban a lehetséges előremenetelt. A törvény meghozásának oka nyilvánvalóan az volt, hogy nem volt törvény 1990 óta, miután az 1976os közművelődési törvény elavult. Ma más körülmények vannak, akkor egy monolit gazdasági hatalmi rendszerbe illeszkedtek bele, ma szabadpiaci viszonyok vannak, kodifikálni kellett, meg kellett határozni azokat a szabályokat, amelyek keretében a közgyűjteményi és a közművelődési intézmények működhetnek. A kivételes eljárás a kulturáli s bizottságra bízta azt, hogy a törvénnyel való tárgyalást végigvigye. Közel négyszáz, illetve, azt hiszem, a négyszázon túl is lévő módosító javaslat érkezett, amelyet végig kellett tárgyalnunk. Hasonlóképpen meg kellett tárgyalni a többi bizottság: az al kotmányügyi, az oktatási, az önkormányzati, az emberi jogi és a költségvetési bizottság véleményét, és meg kellett hallgatni - és meg is hallgattuk - az érintett ágazatok szakmai szervezeteit.
